3. Rész

1.Fejezet- Út a mennybe

3.Rész- Leírhatatlanul

JiMin

Játszunk egy kicsit. Én mondok pár szót, ti meg elképzeltek hozzá egy képet, és én megmondom mi volt az. Ne aggódjatok nem lesz se nehéz, se hosszú, ijesztő meg pláne nem... vagy mégis? Na de kezdjünk is bele.

Első szó a család. Ilyenkor szinte mindenki kivétel nélkül egy olyan képet kreál, amin a közeli és szeretett rokonai szerepelnek. Az idősebbek egymással beszélgetnek, politizálnak, olyan dolgokat taglalnak, amik bennünket hidegen hagynak. A középkorú szülők  a konyhában sürögnek-forognak, a vendégek óhajait lesik. A gyerekek játszanak a friss levegőn, egymást piszkálják és jól érzik magukat. Minden arcon az a bizonyos felhőtlen jókedv uralkodik, szabadságra küldve a bánatot. Eltaláltam? Menjünk tovább.

A következő szó a nyár. A nap hét ágra süt, a levegőt a virágtenger mámorító illata járja át, mindenki a szabadban tölti idejének egészét. Kik tollasoznak, kik sétálnak, kik egy romantikus pikniket ejtenek a szomorú füzek lelógó ágai alatt. A gyerekek élvezik az iskola mentes szünidőt, ám az osztályelsők még ilyenkor is a könyveket bújják. A rosszabb gyerekek, köztük én is, minden tankönyvet összefogva elmentünk a régi gyárba és annak közepén az év lezárásaként elégettük azokat. De ez persze nem helyén való, ti ne csináljátok! Újra teli találat? Akkor jöjjön az utolsó szó.

Ami nem más, mint a víz. Itt mindenki másra gondol, de legtöbben egy szép szökőkútra, melyben a kis énekes madarak kedvükre pancsolhatnak. Vagy esetleg egy hatalmas vízesést, mely eltakar egy kis barlangot, oly sok denevér rejtekhelyét. De ha összekötjük az előző szóval, máris átalakul a kép egy stranddá, vagy épp egy uszodává. A lényeg, hogy kellemes érzést kelt bennünk.

Akkor most elmondom én milyen képet alkotok a vízről. Egy nagy és sötét lyuk, ami tele van ijesztő és ismeretlen lényekkel, melyek arra várnak, hogy kioltsák az életem. A víz rossz, meg akar ölni. Mindenhol ott van a nyomorúságos kis életemben, mindenhova üldöz. Pont, mint egy végevehetetlen mókuskerék: nem szabadulsz, ám az üldöződnek elég ideje volt kiismerni, így egy egyszerű gáncsolás és már a földön vagy, elbuktál. Ez az én fekete foltom a Diszlexia mellett, a Hidrofóbia. Egyszerűen rettegek a víztől megmagyarázhatatlan okok miatt. Kiskoromban senki nem volt, aki foglalkozna velem, vagy csak mellettem lett volna mikor kellett. Egészen addig amíg a szüleim szét nem mentek, és sok idő után apám újra nem házasodott egy már gyermekes asszonnyal. A nőt nem nagyon szívleltem, de a fiával nagyon jóba lettünk. Choi Jun Hong volt a neve, de jobban szerette a Zelot. Hiába volt nálam fiatalabb, jóval magasabbra nőtt mint én. Mi eléldegéltünk a magunk kis világában, a szüleink jónak látták ha vesznek nekünk egy külön házat, hogy ne zavarjuk egymást. Nem, nem voltunk szerelmesek egymásba, csak szinte már testvérien kötődtünk a másikhoz. Mikor JunHong is betöltötte a 18 éves kort elköltöztük a parkos negyedbe. Hamar beilleszkedtünk. A szomszédokkal jóba voltunk, szerettek minket. Akkortól kezdett javulni a fóbiám, ugyanis ő mindig mellettem volt mikor igényeltem. Mindig megvédett a kíváncsi tekintetektől és segített az iskolás dolgaimban is. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, amiket tett.

-Zelo köszönöm, hogy segítesz és hogy vagy nekem.- öleltem meg és bújtam hozzá aznap vagy huszonhatodjára. 
-Jiminnie mondtam, hogy ne köszöngess.- fogta arcom keze közé és szemembe nézett.- A hyungom vagy, ez a legkevesebb amit tehetek.
-De csak papíron vagy az öcsém.- néztem fel szép gesztenyebarna szemeibe, melyekbe szőke haja kicsit belógott.
-És? A házasság is csak egy papír meg két gyűrű és nézd milyen boldogok, és milyen régóta vannak együtt.- mosolygott rám majd egy puszit lehelt homlokomra.
-Igazad van Jun. Úgy szeretlek.- szorongatta meg mosolyogva.
-Én is téged hyung.- emelt fel ölébe, majd bevitt a szobámba.

De ő még nem tudta, hogy én azt az egy szót komolyan gondoltam. Én őt már nem csak szimplán barátosan szeretem, hanem már... szerelemből. Folyton a hiányától szenvedek, mikor nincs velem. Mindig vele akarok lenni és élvezni a törődését. De ez csak álom marad. Álom az én fejemben, ugyanis tudom, hogy Zelo hetero. Minden áldott nap azzal a tudattal kell kelnem és feküdnöm, hogy az a személy, aki nekem mindennél többet jelent soha nem lehet az enyém. Hiába tudhatom a közelemben, néha olyan mintha mérföldekre lenne tőlem. Így csak távolról figyelmet minden mozdulatát. De egy idő után elegem lett belőle, hogy gyáva módjára titkolom az iránta táplált érzéseimet. Eldöntöttem, tudtára adom. De nem is akárhogy: Mivel holnap elutazik pár napra, írok neki egy levelet. Azt, hogy hogyan fogom megírni az elég zavaró Diszlexiámmal ne kérdezzétek. Ügyes és nagy fiú vagyok megoldom én ezt magamtól is.
Megvártam, míg elmegy a munkahelyére, majd felrohanva a szobámba papírt és tollat ragadtam. Elkezdtem írni, hogy milyen régóta ismerjük egymást és hogy mennyire szeretem.
-Ahh, nem ez nem jó.- morogtam és a levelet összegyűrve a mögöttem levő kukába dobtam. Vettem egy mély levegőt, és újra nekiálltam. Ebben a közös emlékeinket és kalandjainkat idéztem fel és utaltam rá, hogy kedvelem.
-Ugyan már JiMin ez nevetséges.- csaptam fejbe magam, majd ezt a levelet is az előző sorsára küldtem. Hihetetlen milyen nehéz valamit szavakba, vagy épp rímekbe önteni. Egész álló nap szenvedtem, míg végül a stressz és az ebbe feccölt idő miatt egy kis dallam jutott eszembe. Ezt dúdolgatva jött meg az ihlet és erre a dallamra írtam szöveget, melyet rögvest le is körmöltem. Mosolyogva futottam át a szöveget betűről betűre, hogy biztosan elnyerje a tetszését. Egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra székemben és néztem a plafonon lógó, fényt adó csillárt. 
Kezdtem volna álomba merülni, mikor megrezzent a telefonom kétszer is. Egyik a Leader hyung volt, azt gyorsan átfutottam és megjegyeztem. Ám megláttam, hogy második levelem Zelotol jött. Még nagyobb vigyorral nyitottam meg és olvastam el. A mosoly szépen lassan eltűnt arcomról, bőröm kisimult, szemeim megteltek könnyekkel. Nem tudtam, hogy sírjak vagy üvöltsek, csendben tűrjem vagy verjek szét mindent, keressem fel vagy hagyjam annyiban... Akkor tört össze igazán, mikor megláttam a szöveghez csatolt képet. Ő volt rajta amint... amint egy lánnyal csókolózik és ledönti az ágyra. A szöveg pedig ez volt:

"JiMin, ő itt a barátnőm. Sajnálom, hogy személyesen nem ismerheted meg, de remélem a kép biztosít arról, milyen jól megvagyunk. Tudom, hogy rosszul esik ez neked és sajnálom, hogy most biztosan sírva vergődsz valamelyik intézet poshadt falai közt, de mégis azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthatom a csinos kis pofikádat amint elborul és rángatózik a zokogástól. De miért teszem? Azért mert egy mocskos kis buzi vagy, aki idáig titkolta hogy kurvára a saját nemére áll fel neki. Ezzel nem is lenne gond ha egyszer elém állsz és a pofámba mondod, hogy szeretsz. Mert ezt is tudom Minnie. És most azt akarom, hogy azzal a tudattal élj hogy, én boldog vagyok egy nő mellett és nem melletted. Meleg ölelés és sok puszi: 

Zelo" 

Ott helyben sikítani tudtam volna, de jelenleg egy hang, még annyi sem hagyta el száraz torkom. Vettem egy nagy levegőt, majd kiléptem az üzenetek közül. Telefonomat megmarkoltam és azzal a lendülettel ahogy felálltam székemről hozzávágtam a falhoz, melynek következtében több száz darabra hullott szét, pont mint az önbizalmam. Hajamba túrtam és egy üvöltés kíséretében kitört belőlem a zokogás. Könnyeim akadály nélkül siklottak végig arcomon és itták bele magukat trikómba. Ez túl sok nekem. Tudtam, hogy mindig is csak a csodálója lehetek, de ez akkor is fájt. Úgy érzem összetörtem, belül üres vagyok. Nincs értelme a további életemnek, ugyanis eddig csak ő tartotta bennem a lelket. 
-Miért Zelo? Miért így tudattad velem?- kérdeztem a plafont bámulva, mintha a fehér vakolat bármiféle magyarázattal tudna szolgálni.
 Gyors ötlettől vezérelve kaptam fel a levelet az asztalról, majd lecsörtetve a konyhába magamhoz vettem egy öngyújtót. Ezt elmélyesztettem nadrágom zsebébe, majd a fürdőszobába törtem be. Végignéztem az ott elhelyezkedő tárgyakon, míg szemeim a hatalmas, fehér márványba ültetett kádon állapodtak meg. Magamra zárva az ajtót dőltem neki a barna erezetes tölgyajtónak. Lassan odasétáltam az ezüst csaphoz, majd rátettem a kezem. Vettem egy mély levegőt és megnyitottam, ezzel szabadjára engedve jéghideg, fojtogató és átlátszó gyilkosomat. Zsebemből elővéve a levelet és az öngyújtót felraktam azokat a kád fölé szerelt polcra. Míg a víz lassan csordogált, én kezembe vettem a szemceruzámat. Ehhez is emlékek kötnek, mégpedig Zelohoz. 
Még kisebbek voltunk és Halloween-i buli volt a suliban. Én csontváznak öltöztem, míg Jun vámpírnak. Mivel jómagam két bal kézzel születtem ő segített kisminkelni... Visszatérve a valóságba vettem egy mély levegőt, majd beálltam a tükör elé. Levettem a kupakját, ezt követően felírtam azt a kis szöveget, amit mostohaöcsém mondogatott nekem a Fóbiámmal kapcsolatban: "Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel; ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted: SZABAD VAGY." Ezek a szavak valamiért mindig is mosolyra késztettek, ez az alkalom sem volt kivétel. Halvány mosollyal az arcomon dobtam a ceruzát a mosdókagylóba, majd visszasétáltam a kádhoz. Elzártam a vizet, majd lassan beleültem. Súlyom hatására a folyadék egy része eláztatta a lábtörlőt, de ez most egy cseppet sem izgatott. Mikor már megszoktam a hideget felnyúltam a levélért és az öngyújtóért. Visszadőlve ismét átolvastam az írásom és rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy én Jun Hongot leírhatatlanul szeretem. De az iránta táplált érzéseim viszonzatlanok maradnak... örökké. 
Lenyomtam a gyújtó gombját és lángra lobbantottam vele a papírt. Végignéztem, ahogy szinte semmivé válik kezeim közt, és a könnyed szürke hamu lehull a nedves földre, sercegő hangot hallatva. A végét hanyag módon leejtettem, majd visszafeküdtem a támlának. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy testem átjárja az a fojtogató érzés amitől mindig is rettegtem. Mintha különféle nyúlványok és csápok fonnák körbe testem és húznának le a mélybe magukhoz. Ezt éreztem... a víz körülölel teljesen és beszivárog testembe. A tüdőm lassan megtelik vízzel, a levegő ajkaim közül kiszökik, testem folyamatos lüktetése leáll. A szívem egy hideg és szúró burokba foglalva roppantja össze véglegesen. Mindent elért gyilkosom, kivétel a lelkem. Abból az érzéseket nem tudta elmosni, örökre benne égnek tovább. A test kihűlt és élettelen, de a lélek továbbra is ég, buzog, és arra vár, hogy a megmentő visszahelyezze burkába.