6. Rész

Haliho! ^^ Elnézésetek kérem a szünetért, de sok dolgom volt a suliban, minden napom tele van, élni alig van időm, de igyekszem teljesíteni a kötelezettségem :) Jó olvasást ehhez a részhez, és pár véleménynek örülnek :3 <3

1. Fejezet- Út a mennybe

6. Rész- Born to burn

Suga

"Fekete erdőben, fekete folyónál,
 Fekete ruhában, fekete óránál. 
 Gazos földben hervadt virág,
 Néma csendben megállt világ.
 Ajkad az ajkamon, tűz a szemedben, 
 S e két szó nyelveden: Szeretlek, kedvesem..."

Szemeim kipattantak csukott helyzetükből, így a vak sötét szobám tárult szemem elé. Gyorsan felültem és az éjjeliszekrényhez nyúlva kapcsoltam fel a kislámpát. Kezem hevesen emelkedő és süllyedő mellkasomra szorítottam. A szoba csöndjét csak hangos zihálásom és kalapáló szívem hangja törte meg. Remegő kezem  homlokomra tapadt, nedves tincseimbe vezettem. Mikor sikerült rendbe hoznom pulzusom, felhúzott térdeimre ejtettem karjaim és lelógattam fejem. 
Ismét ez az álom. Eddig minden egyes nap ilyen körülmények között keltem fel, ugyanolyan álmok után... Csak mi ketten vagyunk a sötét erdőben és senki sem zavar. Mindig azt hittem, TaeYang csak barátként tekint rám, de akkor és ott kiderült, közel sem volt így.

Az egész erdő csak tőlünk zengett. A lábunk alatt csak úgy ropogtak a faágak és a lehullott termések. A ruhánkhoz súrlódó levelek zizegtek, egy-két tövis fel is sértette bőrünk. Végül kimerültem a fogócskánkba és hagytam, had kapjon el. Lelassítottam amit ő ki is használt. Elém vágva lepett meg, majd derekamnál ölelve felemelt és megpörgetett. Nyakába kapaszkodva nevettem fel, majd leszállva róla ültem le a földre, egy nagy fa gyökereire. Felnéztem rá, mire mellém ült. Hátradöntve fejem sóhajtottam fel fáradtan.
- Jól kifárasztottál, hallod-e? - néztem rá, mire pimaszul elmosolyodott.
- Ezt általában a partnereim szokták mondani az ágyban, de neked elnézem. - nevetett fel gonoszul, mire én erőből vállba csaptam. 
- Neee perverzeskedjél itt nekem hyung, mert megint az lesz, hogy besértődök és nem szólok hozzád! Meg... - mutogattam arca előtt, mire ő szemet forgatva fogta le kezeim, majd felém hajolva fojtotta belém a szót saját ajkaival...

Visszagondoltam rá és tessék, megint sírok. A könnyeim nagy és gyors cseppekben gördültek le orcámon, majd lepottyanva a matracra szívódtak a fehér szövetbe. Reszketve felsóhajtottam és gyorsan megtöröltem szemeim. Hiába nyugodtam meg, a szemem továbbra is nedves volt. A lelkemnek kell ez a megtisztulás, hogy le tudjam zárni ezt a témát. Legalább egy napra. 
Ránéztem a telefonomra, melynek kijelzője hajnali hat órát mutatott. Ilyenkor már nem akartam visszaaludni, mert megint vele fogok álmodni. Így inkább elhúztam a sötétítő függönyöm és felengedve a redőnyt néztem ki az ablakon. Kezem szemem elé tettem, hogy az épp felkelő nap sugarai ki ne égessék a retinámat. Imádtam ezt a látványt. Minden ilyenkor ébredezett és minden aranysárga és a narancs színében pompázott. Ügyesen kimásztam az ablakon és a tűzlépcső korlátjának kapaszkodva csodáltam a tájat. Alig voltak emberek, aminek kimondottan örültem.
Valamiért soha nem jöttem ki az embertársaimmal. Mindegyikük átnézett rajtam és lenéztek. Nem találtam köztük a helyem. Időről időre észrevettem, hogy konkrétan félek tőlük. Nem merek rájuk nézni. Rettegek a megvető  tekintetektől és a kárörvendő nevetésektől. Szerették, ha begubózom és kizárok mindent. De... az élet része a kapcsolatteremtés, így muszáj volt az emberekkel beszélnem. Mikor Jenissivel voltam, ez a fóbia eltűnt, mintha nem is lett volna. Akkor voltam életem csúcspontján. Boldog voltam és soha semmi gondom nem volt, míg ő ott volt nekem: mintha egy álomvilágban éltem volna. De, mint mindennek, ennek az álomnak is véget kell érnie egyszer... 
Nem akartam elhinni mikor kimondta, hogy... hogy Vége... Egyszerűen elém állt és rezdületlenül kimondta. Nem hittem a fülemnek és nem tudtam befogadni az új információt. Csak álltam ott lesokkoltan és remegve. Ő a monológja után vállba veregetett és lelépett. Eszébe se jutott az, hogy a lelkembe tiport és elrontotta a hátralevő életem...
Ez lassan már egy kerek éve, de még mindig sajog a szívem, ha csak rágondolok. Ez idő alatt valami mással boldogítottam magam. A tűzzel. Sokszor csak néztem, ahogy könnyeden táncol, az enyhe szellőtől el-el csuklik. Olykor  elégettem vele egy-két régi képem, melyeken Jenissivel voltam. Ilyenkor mindig keserű mosoly ült ki meggyötört ajkaimra. 
Belegondolva... nélküle nem vagyok teljes ember. Nincs kiért felkelnem, nincs kit várjak itthon és nincs kit szeretnem... Ez így már túl sok teher, amit nem bírok el. Le kell számolnom a fejemben zsongó démonokkal, mindörökre. Megdörgöltem szemeim, majd visszamásztam a sötét kis szobámba. Kinyitva a szekrényem vettem elő pár normálisnak mondható ruhát. Magamra kaptam őket és bezárva az ajtót léptem ki az épületből. Beszippantottam a hideg, reggeli, kicsit csípős levegőt, majd fejemre húzva kapucnim indultam el. Tekintetem a nyirkos betonra szegeztem. Nem akartam egy ember tekintetével sem találkozni, inkább némán gondoltam ki a tervemet. A leginkább "nekem való" halált akartam átélni, amit sikerült is kiötlenem. Jártam egy kört a városban, majd egy teli kannával hónom alatt battyogtam fel a lépcsőkön. Azokon a lépcsőkön, melyeket utoljára érintek lábaimmal. Halkan benyitottam a lakásomba és bezártam a tömör fa ajtót. Helyben ledobtam a kulcsom és a pulcsim is. Telefonomra néztem, mely egy olvasatlan üzenetet mutatott. Megnyitva az SMS-t, láttam, hogy este el kell mennem a Helyre. De... nem fogok menni. Más dolgom van. Felsóhajtottam és pulcsimra dobva mobilom nyújtózkodtam egyet. Elfáradtam a sok gyaloglásban, így leültem az ágyamra és hátradőltem. Pihentem kicsit, hogy legyen elég energiám a túlvilágon. 
Pár órával később ketyegett a belső órám, miszerint itt az én időm. Felültem az ágyban és körbenéztem a szobában. Semmi kedveset nem láttam, csak nyomort, kínt és szenvedést. Felsóhajtva borzoltam össze hajam. és idegesen felmorrantam. Biztos akarom én ezt? Persze... Álló helyzetbe löktem magam, majd kezembe vettem a kannát. Lassan letekertem annak kupakját, így orromat megcsapta a tömény benzin szag. Nem szerettem ezt a kellemetlen, maró légtömeget, ami ilyenkor az arcomba csapott, de el kellett viselnem. A kupakot eldobtam valahova, nem is figyeltem. Ahova tudtam, vastagon öntöttem a gyúlékony folyadékból, de legtöbbet az összegyűrt, rendezetlen ágyamra. Az utolsó cseppig kiráztam mindet, majd hanyagul ledobtam a földre a kannát. Megálltam az ágyam előtt. Zsebemből kivettem azt az öngyújtót, melyet még Jenissitől kaptam. Bele is volt gravírozva a kettőnk kezdőbetűje. Azt akartam, hogy olyan dolog vigyen a sírba, ami hozzá köt. Felnyitottam a fém öngyújtó tetejét, melyből egy csattanás után kis láng tört elő. Elmosolyodva néztem a vörös csóvát, mely nemsoká megsokszorozódik. Kinyújtottam kezem, majd elengedtem a tárgyat. Amint a láng találkozott az átnedvesített szőnyeggel, nem volt visszaút. A tűz gyorsan terjedt, másodperceken belül a takaróm is fellángolt. A velem szemben elhelyezett tükörbe néztem és megláttam magam. Szánalmasan festettem, megtörten és fáradtan... Lábamban eszeveszett fájdalmat éreztem, elért a tűz. Éreztem húsom édes illatát, és azt, ahogyan a forró lángpk leégetik lábamról, majd szép lassan karomról a húst. Térdre estem, majd oldalamra. Testem minden négyzetcentiméterét méteres, vörös lángok fedték. Az ajtó kivágódott és egy olyan ember lépett be rajta, kinek arca, tekintete és hangja az utolsó másodpercekben is megfájdította szívemet...

5. Rész

1. Fejezet- Út a mennybe

5. Rész- Megtagadva

J-Hope

"Loser, oetori, sen cheokhaneun geopjaengi.
 Mosdoen yangachi geoul soge neon.
 Just a loser oetori sangcheoppunin meojeori.
Deoreoun sseuregi geoul soge nan.
 I’m a..."
Dúdolgattam halkan magamnak, miközben a kihalt és poros teremben próbáltam valamiféle koreográfiát kiötleni a dalra. Nehéz feladatot kaptam, hisz ez a szám viszonylag lassúnak számított. Több óra izomfeszítő és verejtékkel járó táncolás után lehuppantam a csikorgó parketta kopott felületére. Levettem fejemről a fullcap-emet, és vizes hajam hátratúrva dőltem a tükörnek. Lélegzet vételem lassan helyreállt, egyenletesen szívtam be az oxigént, és engedtem ki az elhasznált levegőm. Ujjaim közül kiengedtem fürtjeim, majd sapkámmal fogtam őket hátra. Magamhoz húzva táskám elővettem a telefonom és bekapcsoltam. Egy SMS Monstertől és négy nem fogadott hívás apámtól. Remek... Megint meg fog szopattatni DakHo-val. Felsóhajtva szedtem össze a dolgaim, majd lenyomva a kilincset kiléptem a helyiségből és a kulcsaimmal bezártam az ajtót. A hátamra kapva a táskát ültem fel a motoromra. Felvettem a sisakot és beindítva a motort elindultam haza. 
DakHo apám jobb keze és az én kiképzőm is. Mint tudjátok, a jó édes apám a Dél-Koreai maffia hálózat feje. Azt akarja, hogy mikor ő már nem lesz képes betölteni ezt a címet, paraszt nyelven kicsinálták, nekem kelljen olyan sok gyilkost, kémet és mesterlövészt irányítanom. Na, még mit nem! Soha nem fogom ezt megtenni. Ennek két fő oka van:
Az első, hogy képtelenség. Nem szeretem a hatalmat, a gyilkolást, a talpnyalást meg főleg nem. Nem akarok irányítani senkit és semmit. Nem akarok ekkora felelősséget vállalni az embereiért. Én táncolni akarok, az az egyetlen jó dolog az életemben, amit szeretek is.
A második pedig az, hogy félek. Félek attól, mi lesz, ha az emberei nem fogadnának el, esetleg az életemre törnének. Ki védene meg? Ki térítené őket észhez? Hát ez az, apám, aki addigra már alulról fogja szagolni az ibolyát. Hhh, hagyjuk, ráérek még erről diskurálni magammal.
Lassan megérkeztem a hatalmas házunk elé ahol ott is hagytam a mocit. Levéve sisakom rátettem az ülésre, majd felkocogva a lépcsőn biccentettem az ajtót támasztó fegyvereseknek, akik beengedtek. Minél halkabban próbáltam felmenni a szobámba, ami sikerült is. Belépve ledobtam a táskám és elővettem a ruháim. Magamra vettem a terepmintás nadrágot és a fekete pólót. Kihúztam a fiókot. Egy átlagos huszonéves itt vagy a fehérneműit vagy esetleg az egyetemi tankönyveit tartaná. De én nem... különféle pisztolyok, kések, töltények és nyilak foglaltak helyet a bársonnyal kibélelt tartóban. Egy jó volt abban, hogy maffiás az ősöm: tudtam bánni a fegyverekkel. Most ezt áldásnak hittem, de tizennégy évvel ezelőtt nem így gondolkodtam...

- Húzd már meg azt a kibaszott ravaszt, HoSeok!... - masszírozta idegesen halántékát DakHo, míg apám a Whiskey-ét kortyolgatva nézett rám. Rám, az egy szem fiára, ki úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hogy miért? Csupán azért, mert egy rohadt fegyver volt a kezemben, melynek csöve egy ember halántékán volt. Még jó, hogy nem mertem megtenni.
- Nem megy! Félek! - ráztam fejem remegő ajkakkal és a lehunyt szemű könnyező férfit néztem, ki előttem térdelt megkötözve.
- Hope, így nem leszel jó utódom. - rázta fejét apám lesajnálóan, majd mögém jőve leguggolt. Kezemre csúsztatta sajátját. - Nézd, fiam így kell. Mély levegő és lő. - húzta meg a ravaszt az ujjammal, mire a férfi holtan esett össze. Fejéből vér csordogált, szeme kifordult az ijedtségtől. Felsikkantva bújtam apához, aki megölelt, Hiába volt szörnyeteg, tudtam, hogy szeret. - Megint nem fogadtál szót DakHonak. Tudod, mi következik... - suttogta fülembe, mire szipogva bólintottam. Az előbb említett felkapott és a fürdőbe vitt vitt. Keresztbe fűzte karját mellkasa előtt és kaján vigyorral az arcán bökött a szekrényre.
- Jó napom van, eldöntheted, mit veszel be. - döntötte fejet a falnak. Felsóhajtva elhúztam a tükrös ajtót, mely mögött gyógyszerek százai voltak. Felnyúlva levettem egy dobozt, abból kivettem két pirulát, majd szárazon leküldtem őket. 
Ez ment, egészen máig: minden el nem követett utasításom után gyógyszert kellett bevennem. Apám szerint, így fegyelemre tud tanítani... nagy faszt! 

Azóta is orvosilag elismert gyógyszerfüggő lettem. Néha már unalmamban veszek be egy-két pirulát. Apám már nem tud ezzel zsarolni, így inkább kihajtatja a belem. Akkor, nyolc évesen láttam először testközelből halott embert. Azóta igyekszem apát abba a tévhitbe ringatni, hogy majd átveszem a helyét.
Lekocogtam a ház mögötti, fákkal körbevett tisztásra. DakHo már várt. Futtatott velem tíz kört, majd nekikezdtünk lőni. Mostanra profi lettem, semmilyen célt nem hagytam ki. Délután egyig kint voltunk. Végül hulla fáradtan csoszogtam fel az emeletre. Bevágtam a fürdő ajtót magam után, majd engedtem egy forró fürdőt. Lehámozva magamról a ruháim ültem a fekete márványkádba. Bő fél óra után felfrissülve és tisztán léptem ki a párás szobából, majd a szobámba mentem. Bent égett a villany. Jól emlékszem, hogy én leoltottam. Elővéve a késem megforgattam kezemben, majd benyúlva a résnyire nyitva hagyott ajtón lekapcsoltam a villanyt. Belépve a szobába láttam egy alakot. Magamhoz rántva szorítottam meg nyakát és hozzányomtam a kés pengéjét. Kisebb volt nálam, haja selymes volt, és az az illat... annyira ismerős. És tudom is honnan...
- Rohadj meg, Xiumin, majdnem bántottalak! - oltottam fel a lámpát és idegesen meredtem a vigyorgó, vörös hajú fiúra. Vállat rántott és kivette kezemből a kést. Berakta a fiókba, és leült az ágyam szélére.
- Igazán megtanulhatnád, hogy az ilyen napok után csak én mászok át a kerítésen kikerülve az őröket, keresem meg az egyetlen biztonságosan megmászható liánt, majomnak kiadva magam kúszok rajta fel, és jövök be hozzád. - hadarta le egy szuszra erős gesztikulálások közepette. Erre csak hitetlenül felnevettem, majd ledobva pólóm feküdtem el mellette. - Na hol fáj, donsaeng? - kérdezte és ráült derekamra. Mivel masszőrnek tanul, a kiképzések után mindig átjön gyakorolni rajtam. 
- A gerincem vonala és a lapockám. - motyogtam a párnába és ellazultam. Egy hümmögés kíséretében neki is kezdett a dolgának. Imádtam a kezét, olyan puha volt és meleg. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy elmulasztja a fájdalmaim.
Olyan öt óra fele végzett is, majd egy ölelés és egy pacsi után távozott az ablakon át. Felvettem a pólóm és kiléptem a szobámból. Nyújtózkodások között mentem le a nappaliba. Kezemben tartott telefonom elejtettem, az a kis mosoly is lehervadt arcomról. Lent a nappaliban apámat láttam. A barna márványpadlón feküdt, szájából vér csordogált. Szemeimbe könnyek gyűltek. Hiába utáltam azt aki, mégis az apám volt. Ha nem DokHoval kínoztatott, mindig velem volt és nevelt engem. Szeretett, de én csak gyűlöletet mutattam felé. A lehető legrosszabb gyerek voltam. 
Hozzáfutva csúsztam mellé és felültettem. A földön heverő szilánkokból ítélve megmérgezték. Sírva magamhoz öleltem kihűlt testét és csak szorongattam. Egy kedves szavam, még annyi se volt hozzá egész életemben. Furdalt a lelkiismeret, mérges voltam magamra.
- Sajnálom apa. Szeretlek... - suttogtam fülébe. A csendet az őrök trappolása törte meg. Mikor felnéztem rájuk, láttam a meglepettséget és a félelmet tekintetükben. Ott hagytam hát őket és felrohantam a fürdőmbe. Bezárkózva a mosdókagylónak támaszkodva hullajtottam a könnyeim a lefolyóba. Lehunyva szemeim emésztgettem a hírt: egyedül maradtam. Se anyám, se testvérem, most már apám se. Senki fontos nincs már itt nekem, minek kéne itt maradom? Úgy se hiányoznék apám embereinek.
Ha már itt tartunk... a nagyfőnök meghalt, én következem. De nem! Nem fogok a helyébe lépni. Megtagadom az utasítását. Előveszem a régi szabálykönyvet. Felnézve a csapból elhúztam a tükrös ajtót, és a gyógyszeres dobozokat kezdtem vizslatni. Tudtam, hogy az egyikből csak egy darabot szabadna bevenni. Nem érdekeltek az utasítások, a markomba öntöttem és átszámolás nélkül vettem be pár szemet. Szárazon lenyelve őket kifújtam a levegőt és vissza csuktam az ajtócskát. Magamra vettem egy kis kardigánt és elmentem sétálni. A nap kellemesen sütött, de a szél kicsípte arcomat. A belvárosban kötöttem ki, ráfordultam az egyik hídra. Kezdtem érezni a bogyók hatását, hisz végtagjaim nehezedtek, fejem zsibbadt, szívverésem lassult. A híd feléhez értem, mikor megszédültem. A világ forogni kezdett körülöttem. A lábam megremegett és én térdre estem. A szemem elé fekete köd telepedett, fülem hangos sípolást hallott, majd végleg elterültem a tűzforró betonon...

4. Rész

1.Fejezet- Út a mennybe

4.Rész- My drugs

Rap Monster

Sokan mondják, hogy nekik egy tök hétköznapi dolog, vagy egy személy a drogjuk. Hát nekem a szer a drogom. Lassan már napi rendszerességgel lövöm magam, pedig eddig a heti egy is elég volt. Mindenkinek megvannak a kifogásai, mily módon szokott rá a drogra, ám a legtöbben csak menőzésből. Sokan csak a figyelemért kapnak rá, ám vannak olyan emberek is, akik orvosi utasításra juttatják az anyagot szervezetükbe. Nagyapám is az utóbbiak közé tartozott.
Mikor kisebb voltam, mindig rá akartam hasonlítani. Volt katona, dolgozott az Egyesült Államok elnökének, járt a dzsungelben kígyómérget gyűjteni, és felnevelt egy csodálatos asszonyt, akiből később az édesanyám lett. Mindig mellette üldögéltem a kedvenc fotelja karfáján és hozzabújva néztem a híradókat. Akkor persze nem tudtam mi olyan érdekes abban ha felgyulladt autókról és elrabolt emberekről beszélnek, ráhagytam papára. És akkor persze még nem kábszerezett...
Nemsokkal a hatvanadik szülinapja után jártunk, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Nem tudtam, az mi lehet, de láttam a családon, hogy rossz dolog. Abban az évben minden egyes nap egyedül ültem a nagy karosszékben és egyedül néztem végig az unalmas hírműsorokat. Hogy miért? Azért, mert utána egyből bementünk nagypapához és én felülve mellé az ágyra mondtam el neki az aznapi híreket. Mindig mosolyogva hallgatott és néha történeteket is mesélt hozzájuk kapcsolódóan. Minden napom így telt, kivéve azt a bizonyos Szeptember 12-e...

Ez egy különleges nap volt, hisz aznap töltöttem tizenkettedik életévem. Mindig nagyapával szoktam tölteni valamelyik kis parkban, de most... nem lehetett. Már fel voltam öltözve mikor anyám sírását hallottam. Gyorsan lekaptam a cipőm és bementem hozzájuk.
- Anya. Anya miért sírsz?- ültem fel ölébe és átkaroltam nyakát. Nagyon ijesztő volt így látni őt. 
- NamJoon... Nem tudunk elmenni nagypapához - simított arcomra és letörölte könnyeit.
- D...de miért nem?- estem kétségbe. Láttam rajta, hogy nem tudja kimondani, így csak magamhoz öleltem és vártam valahonnan a választ.
- Mert nagyapád meghalt. - jelentette ki apám, miközben letörölt egy könnycseppet  arcáról. 
Meghalt... elment, itt hagyott. Nem tudtam akkor sírva fakadni, csak komoran bámultam magam elé. Nem hittem volna, hogy egy ilyen életerős és boldog embert a halálba tud lökni egy kis betegség. Attól a naptól kezdve soha nem sírtam, mosolyogtam, vagy nevettem...
Teltek-múltak az évek és én szép lassan drogozni kezdtem. Mindenben csak a rosszat láttam, mindenkit gyűlöltem. Olyan ártatlan embereket okoltam nagyapám halála miatt, akiket nem is ismertem. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek, míg nem...

Mígnem találkoztam Vele. Vele, aki fenekestül felforgatta az életem. A mosolyával, nevetésével és szeretetével. Woo Ji Ho, az egyik osztálytársam. Új gyerekként érkezett hozzánk tavaly év elején. Persze az osztályelsők védték tőlem, mint gyereket a gyilkos cápától, de nem ment nekik. Nem egyszer húztam félre órák után csak úgy beszélni vele. El akartam vele hitetni, hogy nem olyan vagyok mint amilyennek mondanak. Bele telt egy kis időbe, de elértem a célom. Belém szeretett, ahogy én is bele. Emlékszem, hogyan vallottam be neki. Mintha csak tegnap lett volna...

Az idő már jócskán elütötte az éjfélt, de mi még mindig a tengerben úszkáltunk. Ahogy a hold fénye megcsillant tökéletes és vizes testén, nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Közel húztam magamhoz és sötétbarna szemeibe néztem. Álla alá nyúltam és felemeltem fejét.
-Szeretlek Zico...- suttogtam ajkaira majd megcsókoltam. Mikor karjait nyakam köré fonta és viszonozta hihetetlenül boldog voltam. Attól a naptól kezdve voltam ismét teljes ember...


Soha nem voltam olyan boldog az elmúlt majdnem egy évben, mint most. Zico tökéletes és a legjobb pár, akit hátán hordott a föld. Figyelmes és kedves, sokat vagyunk együtt. Ő eltudta velem feledtetni nagypapa hiányát és betöltötte az űrt a szívemben. De egy dologhoz ő sem volt elég. A drogokat ugyanúgy használtam, csak most még nagyobb titokban. Se a banda, se párom előtt nem buktam le, hál' istennek.
Igaz, hogy csak holnap lennénk egy évesek, de én mára terveztem egy kis romantikázást a tengerpartra, ahol elcsattant első csókunk. Már minden elő volt készítve, csak az én egyetlenem hiányzott. Felvettem kabátom és elsétáltam hozzá. Az őszi szellő kellemesen csipkedte arcomat, ami ennek következtében ki is pirosodott. A tarkabarka levelek szőnyeget alkotva terültek el Szöul utcáinak minden egyes négyzet centiméterén. A nyüzsgő gyermekek ilyenkor már az iskola padot koptatták, képzelem mennyi kedvel. 
Mikor megérkeztem Ji Ho házához elővettem a kulcsom, majd kinyitottam a hatalmast vaskaput. Belépve rajta becsaptam magam mögött és megindultam az épület felé. Remélem nem tervezett mára semmit. A bejárati ajtó elé érve vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
- Szia kicsim -kiáltottam el magam, de nem jött válasz. Vállat rántottam majd, megszabadultam cipőmtől és kabátomtól. Gondoltam még alszik így felmentem a szobájába és halkan benyitottam. Ám a látvány ami fogadott túl sok volt. Zico ájultan feküdt a padlón. Fejéből vér csordogált, biztosra veszem beverte az asztal sarkába. Szemeimbe könnyek gyűltek. Istenem, mond, hogy nem eset semmi baja. Mellé rohantam és ölembe véve szorítottam magamhoz. Ekkor hullajtottam el első könnycseppjeim. Azokat a könnycseppeket, miket nagyapám temetése óta először engedtem szabadon. Minden elnyomott és lenyelt érzelem benne volt abban a pár cseppben. Gyorsan tárcsáztam a mentősök számát, akik mondták hogy azonnal ott vannak. Én csak sírva öleltem magamhoz párom.
- Nem lesz semmi baj, ígérem... - suttogtam fülébe. Nemsoká meg is jöttek a mentősök, majd kivették kezemből őt és elvitték. Nem mentem velük, csak ott térdeltem magam elé bámulva. Miért érzem magam most rosszabbul, mint mikor papa meghalt? Hisz Zico még él... tudtommal. Igen biztosan így van. Jó kezekben van. Vettem egy mély levegőt majd felöltözve haza sétáltam. Sikerült kicsit kiszellőztetnem a fejem, így írtam egy körüzit a srácoknak. Kell most egy kis bandázás, hogy el tudjak felejteni mindent. Lassan hazaértem és ledobtam a feles ruháimat. A lábaim önálló életre keltek, így a pincében kötöttem ki. Leültem a székbe és elővettem a dobozt. Azt a dobozt, amiben a drogos dolgaimat tároltam. Kellett egy adag mámor, hogy lenyugodjak. Elő is készítettem mindent, mikor kaptam egy SMS-t. Zico bátyja, Ji Seok küldte. Ji Ho rákos. Pont mint a nagyapám. 
Ez... ez csak véletlen lehet. Miért kell életem két legfontosabb személyének is ugyanazt a betegséget megkapnia? Most valaki biztos csak viccel velem. Erre a gondolatra megráztam fejem és az asztalra könyököltem. De  mi lesz ha... ha ugyanaz történik Zicoval is mint a papámmal? Nem, nem nem nem Monster ezt most verd ki a fejedből. Zico nem fog meghalni! Élni fog velem boldogan és egészségben még sokáig. Vettem egy mély levegőt, majd nekikezdtem visszapakolni a cuccokat. Ám telefonom megint rezgett. Ji Seok újabb üzenetet küldött. Ez a három szó juttatott oda ahova kell. "Meg kell műteni."  Lassan csúszott ki telefonom kezemből, majd hangos reccsenéssel tört szét a kőpadlón. Műteni... eddig, bármilyen rokonom műtötték annak halál volt a vége. Nem akarom, hogy Ji Ho is ilyen sorsra jusson. 
De tudtam, hogy így lesz, így megyek vele. Az övvel elszorítottam a karom, majd kibontottam egy injekciós tűt. Végignéztem a fiolákon, de egyik sem volt elég erős most nekem. Így hát fogtam magam, és kevertem magamnak porból és citromléből. Ez a kettő olyan folyamatot játszik le egymással, hogy abba nem egy ember belehalt már. Erre volt most nekem is szükségem. 
A kész folyadékot felszívtam a tűvel, majd kiengedve a bent tartott levegőt magamba fecskendeztem azt. Fájt, csípett, mart. Eldobtam a tűt, majd hátradőlve hagytam, hogy az szétáradjon bennem. Idegrángásaim is voltak, ezzel még pokolibbá téve az érzést. A torkom lassan elszorult, szívem gyorsulni kezdett, majd szemeim megteltek könnyel. Az utolsó pillanatig éreztem mindent, majd a szívem leállt, lelkem távozott, könnycseppem kicsordult. Viszlát világ, fogadj be pokol... 

3. Rész

1.Fejezet- Út a mennybe

3.Rész- Leírhatatlanul

JiMin

Játszunk egy kicsit. Én mondok pár szót, ti meg elképzeltek hozzá egy képet, és én megmondom mi volt az. Ne aggódjatok nem lesz se nehéz, se hosszú, ijesztő meg pláne nem... vagy mégis? Na de kezdjünk is bele.

Első szó a család. Ilyenkor szinte mindenki kivétel nélkül egy olyan képet kreál, amin a közeli és szeretett rokonai szerepelnek. Az idősebbek egymással beszélgetnek, politizálnak, olyan dolgokat taglalnak, amik bennünket hidegen hagynak. A középkorú szülők  a konyhában sürögnek-forognak, a vendégek óhajait lesik. A gyerekek játszanak a friss levegőn, egymást piszkálják és jól érzik magukat. Minden arcon az a bizonyos felhőtlen jókedv uralkodik, szabadságra küldve a bánatot. Eltaláltam? Menjünk tovább.

A következő szó a nyár. A nap hét ágra süt, a levegőt a virágtenger mámorító illata járja át, mindenki a szabadban tölti idejének egészét. Kik tollasoznak, kik sétálnak, kik egy romantikus pikniket ejtenek a szomorú füzek lelógó ágai alatt. A gyerekek élvezik az iskola mentes szünidőt, ám az osztályelsők még ilyenkor is a könyveket bújják. A rosszabb gyerekek, köztük én is, minden tankönyvet összefogva elmentünk a régi gyárba és annak közepén az év lezárásaként elégettük azokat. De ez persze nem helyén való, ti ne csináljátok! Újra teli találat? Akkor jöjjön az utolsó szó.

Ami nem más, mint a víz. Itt mindenki másra gondol, de legtöbben egy szép szökőkútra, melyben a kis énekes madarak kedvükre pancsolhatnak. Vagy esetleg egy hatalmas vízesést, mely eltakar egy kis barlangot, oly sok denevér rejtekhelyét. De ha összekötjük az előző szóval, máris átalakul a kép egy stranddá, vagy épp egy uszodává. A lényeg, hogy kellemes érzést kelt bennünk.

Akkor most elmondom én milyen képet alkotok a vízről. Egy nagy és sötét lyuk, ami tele van ijesztő és ismeretlen lényekkel, melyek arra várnak, hogy kioltsák az életem. A víz rossz, meg akar ölni. Mindenhol ott van a nyomorúságos kis életemben, mindenhova üldöz. Pont, mint egy végevehetetlen mókuskerék: nem szabadulsz, ám az üldöződnek elég ideje volt kiismerni, így egy egyszerű gáncsolás és már a földön vagy, elbuktál. Ez az én fekete foltom a Diszlexia mellett, a Hidrofóbia. Egyszerűen rettegek a víztől megmagyarázhatatlan okok miatt. Kiskoromban senki nem volt, aki foglalkozna velem, vagy csak mellettem lett volna mikor kellett. Egészen addig amíg a szüleim szét nem mentek, és sok idő után apám újra nem házasodott egy már gyermekes asszonnyal. A nőt nem nagyon szívleltem, de a fiával nagyon jóba lettünk. Choi Jun Hong volt a neve, de jobban szerette a Zelot. Hiába volt nálam fiatalabb, jóval magasabbra nőtt mint én. Mi eléldegéltünk a magunk kis világában, a szüleink jónak látták ha vesznek nekünk egy külön házat, hogy ne zavarjuk egymást. Nem, nem voltunk szerelmesek egymásba, csak szinte már testvérien kötődtünk a másikhoz. Mikor JunHong is betöltötte a 18 éves kort elköltöztük a parkos negyedbe. Hamar beilleszkedtünk. A szomszédokkal jóba voltunk, szerettek minket. Akkortól kezdett javulni a fóbiám, ugyanis ő mindig mellettem volt mikor igényeltem. Mindig megvédett a kíváncsi tekintetektől és segített az iskolás dolgaimban is. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, amiket tett.

-Zelo köszönöm, hogy segítesz és hogy vagy nekem.- öleltem meg és bújtam hozzá aznap vagy huszonhatodjára. 
-Jiminnie mondtam, hogy ne köszöngess.- fogta arcom keze közé és szemembe nézett.- A hyungom vagy, ez a legkevesebb amit tehetek.
-De csak papíron vagy az öcsém.- néztem fel szép gesztenyebarna szemeibe, melyekbe szőke haja kicsit belógott.
-És? A házasság is csak egy papír meg két gyűrű és nézd milyen boldogok, és milyen régóta vannak együtt.- mosolygott rám majd egy puszit lehelt homlokomra.
-Igazad van Jun. Úgy szeretlek.- szorongatta meg mosolyogva.
-Én is téged hyung.- emelt fel ölébe, majd bevitt a szobámba.

De ő még nem tudta, hogy én azt az egy szót komolyan gondoltam. Én őt már nem csak szimplán barátosan szeretem, hanem már... szerelemből. Folyton a hiányától szenvedek, mikor nincs velem. Mindig vele akarok lenni és élvezni a törődését. De ez csak álom marad. Álom az én fejemben, ugyanis tudom, hogy Zelo hetero. Minden áldott nap azzal a tudattal kell kelnem és feküdnöm, hogy az a személy, aki nekem mindennél többet jelent soha nem lehet az enyém. Hiába tudhatom a közelemben, néha olyan mintha mérföldekre lenne tőlem. Így csak távolról figyelmet minden mozdulatát. De egy idő után elegem lett belőle, hogy gyáva módjára titkolom az iránta táplált érzéseimet. Eldöntöttem, tudtára adom. De nem is akárhogy: Mivel holnap elutazik pár napra, írok neki egy levelet. Azt, hogy hogyan fogom megírni az elég zavaró Diszlexiámmal ne kérdezzétek. Ügyes és nagy fiú vagyok megoldom én ezt magamtól is.
Megvártam, míg elmegy a munkahelyére, majd felrohanva a szobámba papírt és tollat ragadtam. Elkezdtem írni, hogy milyen régóta ismerjük egymást és hogy mennyire szeretem.
-Ahh, nem ez nem jó.- morogtam és a levelet összegyűrve a mögöttem levő kukába dobtam. Vettem egy mély levegőt, és újra nekiálltam. Ebben a közös emlékeinket és kalandjainkat idéztem fel és utaltam rá, hogy kedvelem.
-Ugyan már JiMin ez nevetséges.- csaptam fejbe magam, majd ezt a levelet is az előző sorsára küldtem. Hihetetlen milyen nehéz valamit szavakba, vagy épp rímekbe önteni. Egész álló nap szenvedtem, míg végül a stressz és az ebbe feccölt idő miatt egy kis dallam jutott eszembe. Ezt dúdolgatva jött meg az ihlet és erre a dallamra írtam szöveget, melyet rögvest le is körmöltem. Mosolyogva futottam át a szöveget betűről betűre, hogy biztosan elnyerje a tetszését. Egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra székemben és néztem a plafonon lógó, fényt adó csillárt. 
Kezdtem volna álomba merülni, mikor megrezzent a telefonom kétszer is. Egyik a Leader hyung volt, azt gyorsan átfutottam és megjegyeztem. Ám megláttam, hogy második levelem Zelotol jött. Még nagyobb vigyorral nyitottam meg és olvastam el. A mosoly szépen lassan eltűnt arcomról, bőröm kisimult, szemeim megteltek könnyekkel. Nem tudtam, hogy sírjak vagy üvöltsek, csendben tűrjem vagy verjek szét mindent, keressem fel vagy hagyjam annyiban... Akkor tört össze igazán, mikor megláttam a szöveghez csatolt képet. Ő volt rajta amint... amint egy lánnyal csókolózik és ledönti az ágyra. A szöveg pedig ez volt:

"JiMin, ő itt a barátnőm. Sajnálom, hogy személyesen nem ismerheted meg, de remélem a kép biztosít arról, milyen jól megvagyunk. Tudom, hogy rosszul esik ez neked és sajnálom, hogy most biztosan sírva vergődsz valamelyik intézet poshadt falai közt, de mégis azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthatom a csinos kis pofikádat amint elborul és rángatózik a zokogástól. De miért teszem? Azért mert egy mocskos kis buzi vagy, aki idáig titkolta hogy kurvára a saját nemére áll fel neki. Ezzel nem is lenne gond ha egyszer elém állsz és a pofámba mondod, hogy szeretsz. Mert ezt is tudom Minnie. És most azt akarom, hogy azzal a tudattal élj hogy, én boldog vagyok egy nő mellett és nem melletted. Meleg ölelés és sok puszi: 

Zelo" 

Ott helyben sikítani tudtam volna, de jelenleg egy hang, még annyi sem hagyta el száraz torkom. Vettem egy nagy levegőt, majd kiléptem az üzenetek közül. Telefonomat megmarkoltam és azzal a lendülettel ahogy felálltam székemről hozzávágtam a falhoz, melynek következtében több száz darabra hullott szét, pont mint az önbizalmam. Hajamba túrtam és egy üvöltés kíséretében kitört belőlem a zokogás. Könnyeim akadály nélkül siklottak végig arcomon és itták bele magukat trikómba. Ez túl sok nekem. Tudtam, hogy mindig is csak a csodálója lehetek, de ez akkor is fájt. Úgy érzem összetörtem, belül üres vagyok. Nincs értelme a további életemnek, ugyanis eddig csak ő tartotta bennem a lelket. 
-Miért Zelo? Miért így tudattad velem?- kérdeztem a plafont bámulva, mintha a fehér vakolat bármiféle magyarázattal tudna szolgálni.
 Gyors ötlettől vezérelve kaptam fel a levelet az asztalról, majd lecsörtetve a konyhába magamhoz vettem egy öngyújtót. Ezt elmélyesztettem nadrágom zsebébe, majd a fürdőszobába törtem be. Végignéztem az ott elhelyezkedő tárgyakon, míg szemeim a hatalmas, fehér márványba ültetett kádon állapodtak meg. Magamra zárva az ajtót dőltem neki a barna erezetes tölgyajtónak. Lassan odasétáltam az ezüst csaphoz, majd rátettem a kezem. Vettem egy mély levegőt és megnyitottam, ezzel szabadjára engedve jéghideg, fojtogató és átlátszó gyilkosomat. Zsebemből elővéve a levelet és az öngyújtót felraktam azokat a kád fölé szerelt polcra. Míg a víz lassan csordogált, én kezembe vettem a szemceruzámat. Ehhez is emlékek kötnek, mégpedig Zelohoz. 
Még kisebbek voltunk és Halloween-i buli volt a suliban. Én csontváznak öltöztem, míg Jun vámpírnak. Mivel jómagam két bal kézzel születtem ő segített kisminkelni... Visszatérve a valóságba vettem egy mély levegőt, majd beálltam a tükör elé. Levettem a kupakját, ezt követően felírtam azt a kis szöveget, amit mostohaöcsém mondogatott nekem a Fóbiámmal kapcsolatban: "Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel; ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted: SZABAD VAGY." Ezek a szavak valamiért mindig is mosolyra késztettek, ez az alkalom sem volt kivétel. Halvány mosollyal az arcomon dobtam a ceruzát a mosdókagylóba, majd visszasétáltam a kádhoz. Elzártam a vizet, majd lassan beleültem. Súlyom hatására a folyadék egy része eláztatta a lábtörlőt, de ez most egy cseppet sem izgatott. Mikor már megszoktam a hideget felnyúltam a levélért és az öngyújtóért. Visszadőlve ismét átolvastam az írásom és rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy én Jun Hongot leírhatatlanul szeretem. De az iránta táplált érzéseim viszonzatlanok maradnak... örökké. 
Lenyomtam a gyújtó gombját és lángra lobbantottam vele a papírt. Végignéztem, ahogy szinte semmivé válik kezeim közt, és a könnyed szürke hamu lehull a nedves földre, sercegő hangot hallatva. A végét hanyag módon leejtettem, majd visszafeküdtem a támlának. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy testem átjárja az a fojtogató érzés amitől mindig is rettegtem. Mintha különféle nyúlványok és csápok fonnák körbe testem és húznának le a mélybe magukhoz. Ezt éreztem... a víz körülölel teljesen és beszivárog testembe. A tüdőm lassan megtelik vízzel, a levegő ajkaim közül kiszökik, testem folyamatos lüktetése leáll. A szívem egy hideg és szúró burokba foglalva roppantja össze véglegesen. Mindent elért gyilkosom, kivétel a lelkem. Abból az érzéseket nem tudta elmosni, örökre benne égnek tovább. A test kihűlt és élettelen, de a lélek továbbra is ég, buzog, és arra vár, hogy a megmentő visszahelyezze burkába.

2. Rész

1. Fejezet- Út a mennybe

2. Rész- Fucking killer

V

Mindenhol csak a jókedv zaja és a szerelem illata terjeng a városban. Sehol egy szomorú gyermek, sehol egy letört felnőtt. Még itt, a szegény belsőkertes betonházak közt is a gyermeki kacajok szövik be a napot. Miért is ne lenne jókedve mindenkinek, hisz Valentin nap van. A párok meglepik egymást kis ajándékokkal, elmennek randevúkra és megünneplik, milyen jó nekik. Szívmelengető látvány, mikor egy nyugdíjas házaspárt látsz kéz a kézben a kikötőben sétálni, vagy mikor az óvodások megosztoznak az édességeiken. "Az az igazi szerelem, amikor neki adod a kakaós csiga közepét", mondogatta a néhai nagymamám, ki szerelem terén profi volt. Ő segített, hogyan hódítsam meg a szomszédban lakó lányt. Minden tanácsát megfogadva elhívtam őt randizni. Az ezt követő hónapokban egyre többet voltunk együtt, és fél év után már a legjobb barátok lettünk. Nekem számolt be minden dolgáról, velem osztotta meg kívánságait és az én vállamon sírta ki magát mikor a barátja szakított vele. Azon a napon bevallottam neki, hogy milyen régóta tetszik nekem és mennyire oda vagyok érte. Mikor megtudta elmosolyodott. Kért egy-két hetet, hogy véglegesen le tudja zárni a múltját azzal a barommal. 

Az idő leteltekor elvittem egy kis romantikázásra, ami olyan jól sikerült, hogy összejöttünk. Életemben nem voltam olyan boldog, mint abban az egy évben. 

Ám egyszer minden jónak vége szakad, tartja a mondás. Nálunk pont ekkor jött el az az idő. Elém állt és közölte, hogy az exe újra szereti és megpróbálják még egyszer. A szívem milliónyi darabra hullott, pont mint egy pohár, amit az ügyetlen kisgyerekek véletlen lelöknek az asztalról. Ez a lány volt nekem az első, akivel volt kapcsolatom és szívből szerettem. Tehetetlenségemben BaekHyun-hoz mentem, aki mintha az ommám lenne. Mindig ott volt velem, bármi volt. Ő volt az egyetlen személy, kivel soha nem akartam megszakítani a barátságom.

Zokogásom sehogy nem akart alább hagyni. Vergődtem, csapkodtam, hisztiztem.

-TaeHyung kérlek nyugodj meg. Ezzel semmit nem érsz el- ölelt magához Baek, és közben egy tűvel altatót fecskendezett belém.

-A-akarom ő-őt érted hy-yung- beszélek szaggatottan a sok sírástól.

-Tudom. De most aludj szépen. Nem lesz semmi gond, ígérem- simít arcomra majd ölébe hajtja fejemet és puszit lehelve halántékomra ringat álomba, melybe a gyógyszer is jócskán besegített. Azóta a nap óta változtam meg igazán...

Mindez kereken egy éve volt. Igen, volt olyan kegyetlen, hogy Valentin napkor mondja ki a végét. Azóta nem találom a helyem a világban. Nem járok el itthonról, kevesebbet vagyok a bandával és hanyagolom BaekHyunt. Tudom, rossz barát vagyok, de kérlek nézzétek el nekem. 

Visszatérve a mai napra, hányingerem van. Nem csak az ünneptől, hanem az olyan pasiktól, akik ilyenkor viszik el a párjukat valahova. Ott az egész év de nem, nekik pont Február 14-én kell elvinni az asszonyt/pasit (ha meleg az illető) romantikázni. Ez egy amolyan "mutasd ki, mennyire szereted... de csak egy napig, aztán egy évig felé se szagolj" fajta ünnep számomra. Jó, vannak kivételek, de ez a nagy többséget tükrözi. De mindig is csodáltam, hogy a szegények is úgy tudják élvezni az ünnepeket, mint a Hercegnő féle gazdag famíliák. Én az előbbiekbe tartoztam. Apámmal és barátnőjével éltem egy kis, másfél szobás lakásban. Ők elvannak a maguk kis világában én meg éljek meg ahogy tudok. Köszönöm szépen apa! Most is a balkonra lettem küldve, mert hancúrozni támadt kedvük. Magamban dúdolgattam, mikor jött az SMS Montól. Raktam volna el telefonom, mikor ismét megzörrent. Megnyitva az üzenetet azt a nevet láttam ott, amitől egész idáig szenvedtem.

-Cho He...- olvasom fel volt barátnőm nevét. Vajon mit akar ennyi idő után? Hezitálás után megnyitom a borítékot és átolvasom

-"Taehyung. Kérlek gyere át, szükségem van rád. Yong nem bír magával és bánt. Gyere kérlek..." - olvasom fel. Nem. Nem hagyhatom, hogy bántsák. Az én lelkiismeretemen száradna, ha az a pszichopata Yong bántaná Cho-t. Minden gyűlöletem és haragom félre téve vágom zsebre telefonom és indulok el az említett házáig. Az utcákra kilépve egy nyáltól tocsogó és a pároktól vidám Szöul látképe tárul elém. Legszívesebben itt hagynám őket és elmennék egy messzi-messzi nyugodt helyre, ahol önmagam lehetek. Rájuk nem figyelve húztam fejemre kapucnim és indultam el. 

A hídon járhattam, mikor újabb üzenetem jött. Megláttam Cho nevét és sétából futásra kapcsoltam át. Nem érdekel kit lökök fel, most csak a lány épsége volt a fontos. Házuk elé érve ösztönösen ugrottam át a kerítést, majd felfutva az első emeletre rúgtam be az ajtót. A hangok alapján a hálószobához léptem és benéztem a félig nyitott ajtón. Ott voltak. Yong kiabált, a lány magatehetetlenül hagyta. Apró kezeivel védte arcát a férfi ütései elől. Kétségbe estem, nem tudtam mit kéne tennem. Hívjam a rendőröket? Nem érnének ki időben. Menjek el? Akkor He biztosan meghal. Nem. Saját kezembe veszem az ügyet. Gyorsan szétnéztem míg tekintetem meg nem akadt egy boros üvegen. Felkapva azt rontottam a szobába, majd Yonghoz lépve az arcába vágtam az üveget, mire ő nekiesett az ablaknak. Nem gondolkodtam csak elé léptem és a már törött üveggel kezdtem hasát döfködni. Minden tiszta vér volt, de míg él és mozog nem hagyom abba. Hiába ellenkezett nem tudott menekülni. Végül egy hatalmasat szúrtam hasába, mire leállt a kapálódzással. Lelke ajkain keresztül távozott, szíve megállt: Meghalt. Elléptem tőle és végignéztem, ahogy tehetetlenül a földre hull, majd ahogy a vér szép lassan kicsordogál a hasán keletkezett vágáson. Körbenéztem, de Cho He már nem volt a lakásban. Nem tudom miért, de jó érzés töltött el őt így látni. Leguggoltam mellé, majd vérével a falra írtam: I'M A FUCKING KILLER, WHO KILLED FOR LOVE. Vérét lenyaltam ujjamról, majd az üveget elé dobva kisétáltam a lakásból. Beszippantottam a szmogos és mérgező levegőt, majd leülve a bejárati ajtó mellé meredtem magam elé. A gyilkolás megtisztító hatással volt rám. Nem hittem volna, hogy ekkora öröm ha valaki nincs többé számon tartva az oxigén- osztáskor. Mosolyogva húztam fel térdem és könyökömmel ránehezedve túrtam hajamba. Ám mikor megláttam a csurom véres kezemet lehervadt a mosolyom. Yong vére teljesen belepett. Nem csak a testem, a lelkem is bemocskolta vele. Egy másodperc alatt eltört nálam a mécses. Hangos sírásba kezdtem, melyet senki nem hallott. Egyedül maradtam a gondjaimmal és a könnyeimmel. Nem akartam mást, csak Baek biztonságot adó karjaiba bújni és halálba sírni magam. Én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezzel a teherrel éljek tovább. Előhalászva telefonom egy utolsó üzenetet küldtem legjobb barátomnak címezve. "Omma olyat tettem, ami túl nagy teher számomra, így úgy döntöttem nem cipelem tovább. Sem ezt, sem semmi mást. Úgy érzem eljött az az idő, mikor életem fonalát ketté kell metszeni. Sajnálom, hogy nem tudok személyesen elbúcsúzni, de megteszem itt. Viszlát veled BaekHyun, örökre...

1. Rész

1. Fejezet- Út a mennybe

1.Rész- Csak egy lépés

JungKook 

"Nevermind I'll find someone like you,

I wish nothing but the best for you, too,

Don't forget me, I beg,

I remember you said,

Sometimes it lasts in love, 

But sometimes it hurts instead..."

Az ujjaim ide-oda jártak a zongora fehér és fekete billentyűin, így egy csodálatos zenét lejátszva nekem. Imádtam a zenét. Ez volt az életem, de a bandán kívül még senki nem hallott énekelni vagy csak egyszerűen játszani. Nem szerettem volna ha tudják, hogy tehetséges vagyok. Mit csináltak volna? Ha a szüleimtől kérdeznénk maximum egy vállba veregetést kapnék és egy csokit. Elértem vele valamit? Hát nagyon nem. Jobb így nekem meghúzódva a kíváncsi tekintetek elől. Így legalább ha bénázok nincs senki, aki a földig tiporna azzal, hogy felesleges gyakorolnom nem lesz ebből semmi. Habár egy embernek szívesen megmutatnám mit is tudok. Ez az ember az iskolában nagyon sokat segített nekem, bátorított, hogy ne adjam fel az álmaimat csak azért, mert háttérbe vagyok szorulva. Soha senkiben nem bíztam meg úgy, mint benne. Nehéz bevallanom, de az elmúlt két évben beleszerettem. Ha meglátom mindig mosolyognom kell és az a bizonyos kis gombóc is felfurakszik a torkomba. Az egész egy nagy kihívás, ugyanis ő a focicsapat edzője, melyben én is benne vagyok. A hét minden napján van edzés, így van szerencsém látni. Párszor óra után elhív beszélgetni, neki ugyanis elmondtam a családommal való borzalmas viszonyomat.

-Na és pöttöm van valami változás?- ült fel a pálya melletti korlátra.

-Nem nincs- sóhajtok és hajamba túrok.- Ugyanúgy átnéznek rajtam és csak a nővéremmel törődnek.

-Hidd el teljesen megértelek- teszi vállamra kezét.- Én is mellőzött gyerek voltam.- igen a jó öreg sztori. A szülei a munkába merültek, őt elhanyagolták így hát megszökött. Lehet nekem is ezt kéne tennem?

Na de hagyjuk Mr. Wu fényezését és térjünk vissza rám. Hol is tartottam? Ja igen a zene. Kis korom óta játszom komolyzenét és lassabb poppot meg persze jazzt. A banda ismertetett meg a többi zenei műfajjal, azóta ától-cettig mindent hallgatok. Épp kezdtem volna egy újabb mű lejátszására, mikor telefonom megrezget zsebemben jelezve, hogy SMS-em érkezett. A Leader hívott gyűlésre. Órámra néztem ami 14:00-t mutatott. Gyors számolás után rájöttem még van kerek nyolc órám odáig. Mivel a következő óráim elmaradnak összepakoltam tankönyveimet és búcsút intve a zene-terem zongorájának haza felé vettem az irányt. A nap sugarai kellemesen cirógatták arcom és a lágy szellő könnyeden játszott az ajtók fölé akasztott szélcsengőkkel. Ilyenkor szerettem csak úgy, mindenféle ok nélkül sétálni és élvezni a madarak csicsergését és a csendet. Ami szülőházamról cseppet sem volt elmondható. Belépve az otthonomnak nevezhető épületbe újfent csak szüleim veszekedését hallottam. Ilyenkor a legjobb amit tehetek, ha felfutok a szobámba és ki nem mozdulok addig, amíg a bombát nem hatástalanítják. Ez általában apám feladata volt, anyám ugyanis túl csökönyös volt ehhez. Ágyamba ledőlve elkezdtem gondolkodni tanárom szavain. "Ha úgy érzed valamit meg kell tenned, de nem tudod hogyan kezdj hozzá, egyszerűen csak hunyd le a szemed és sodródj az árral, melyet saját szíved ritmusa kelt életed tengerén." Ezért is szerettem őt. Olyan bölcs volt de nem az a tenyérbemászó típus. Tanácsát megfogadva leeresztettem pilláimat és vártam az én kis hullámomat. Nehezen de megjött. Elsodort engem innen és egy másik helyre vitt. Egy olyan helyre, ahol nincsen ott a családom csak én vagyok gyedül.
-Eldöntöttem. Megszököm innen.- suttogtam magam elé, majd elővéve sporttáskámat a legfontosabb dolgaimat beledobálva és maszkomat felvéve nyitottam ki ablakom. Levelet nem írok családomnak, majd rájönnek hova tűntem, ha nem lesz kinek a vérét szívniuk. Megkapaszkodva a falon felfelé növekvő liánba leereszkedtem a földre. Felegyenesedve órámra pillantottam, ami 17:00-át mutatott. Van még időm, így sietős léptekkel megindultam a város szegény-negyede felé. Jól tudtam, hogy van ott egy régi ház melynek tetőtéri szintjét nem lakja senki. Ideiglenes búvóhelynek jó lesz. Átbattyogtam a városon majd az épületet megmászva felértem a tetőre. Táskám és maszkom levétele után csak sétálgattam a napfényben és elveztem, hogy nem köt belém senki, hogy nem kell az alárendelt kölyköt játszanom, vagyis hogy önmagam lehettem.
 Az óra elütötte a kilencet, én pedig visszaindultam a Helyre. Ilyenkor az utcákon egy-két turistát leszámítva senki nem volt. Mindent belepett a sötétség, csak a pislákoló lámpák nyújtottak némi fényességet. Már csak pár utcányira voltam, mikor zseblámpák fényét láttam meg magam előtt a földön. Nem tudtam mit akarnak és hogy engem keresnek-e egyáltalán, így letértem a szokásos helyen egy kis sikátorba. Életem legrosszabb döntését hoztam meg abban a másodpercben mikor beléptem.
-Jeong Guk megállj csak!- hallottam mögülem. Nem tudtam mit kéne csinálnom, így hát megálltam és megfordultam
-Mit akarnak tőlem?- néztem végig a hat emberen kik full feketében álltak egymás mellett maszkkal szájuk előtt és az előbb említett zseblámpákkal kezükben.
-Csak adósságot jöttünk behajtani apucitól, de ő azt mondta most nincs rá keret, a világbajnokságra spórolnak a noonádnak.- mondta a legmagasabb. Milyen adósság? És miért hozzám jöttek?- Így hát "ha pénz nincs, verjétek meg a fiam, úgy sem veszem semmi hasznát". Készülj fel Kookie, mert ezt az estét még megemlegeted.-az nem lehet. A-a saját apám küldte őket rám? Csak azért mert arra a hülye versenyre akarnak menni? Ezt nem hiszem el. Sírni sem volt időm, megindultak felém és felnyomtak a falra. Nem tudtam, és bevallom nem is nagyon akartam ellenkezni. Most legalább egy kérdésemre választ kapok. Ütöttek, rúgtak, késsel kínoztak. Sajgott mindenem, szám vérzett de még éltem. Nevetve sorsomra hagytak ott az Isten háta mögötti eldugott kis sikátorban. Ha nem jutok el valahová, itt vérzek el. Minden erőm összeszedve helyeztem testsúllyom két lábra, majd végig a fal mentén kiaraszoltam onnan. Minden lépés, mintha késekkel szúrták volna át a medencémet és a gyomromat. Hosszú kínszenvedés után végre a főút mellé értem. Ám hallásom nem volt tökéletes, ugyanis jó pár rúgást fülemre kaptam. Kábán botladoztam az úttest fele. A patkáról lelépve megtorpantam, és balra néztem. 
Az utolsó amire emlékszem abból a napból, az egy fekete terepjáró vakítóan fényes és szinte már túl közeli fényszórója volt, majd jött a képszakadás...

Prológus

Prológus

"A szokásos időben és helyen. A szellemgyilkos miatt még a megszokottnál is zűrösebb a környék, vigyázzatok. Ha zsarut láttok élve hagyni, különben nekünk lesz belőle gondunk. Várunk."

~RapMonster

Péntek este tíz óra. Szöul lakossága ilyenkor már visszahúzódott házaiba és az esti teendőket intézte, mint például a kisgyerekek lefektetése, a vacsora utáni mosatlanok megtisztítása vagy éppen egy kis feszültség levezető szeretkezés, persze ez is csöndben, nehogy a kis lurkók felkeljenek. Odakint az utcákat már az alkony borzongató sötétsége és a már ijesztően nagy csend uralta. Tökéletes tényezők egy újabb gyűléshez. A Leader körbeüzent társainak, hogy szedjék össze magukat és jöjjenek el a Helyre. A Hely egy régi, félbehagyott pláza beton falai között volt. Mivel a város szélén állt, nem sokan jártak arra így nem voltak szem előtt. A három emelet közül legtöbbet a másodikon töltöttek, így Suga segítségével beszereztek pár kanapét, takarókat és egy hordót amit tűzrakó helyként használtak. Lehet, hogy külsős szemmel ez csak egy "csöves-tanya" de a hét fiúnak ez sokkal több volt annál. Számukra ez egy menekvés. Menekvés a mindennapok rút igazsága és az élet nehéz súllya alól. Ha itt összegyűlnek végre önmaguk lehettek és nem a kis egyforma, törékeny ólomkatonák az alárendeltség skatulyájában. 

Ők mind másban voltak jók, mást szerettek és más családi körből származtak. Volt itt a milliomos bankárgyerektől a szülők nélküli szegény ifjúig mindenki. Akkor mi a közös bennük, kérdezhetitek most. A válasz mi sem egyszerűbb, mint a zene. Ugyanis mindnyájan remek énekesek, rapperek és táncosok voltak. Ebben lelték egyetlen örömforrásukat és okukat az életre. Titokban bár, de mindegyiket egy kérdés hajtotta. Milyen lehet meghalni? Ha már nem tartozol az élők közé. Ha nem kelsz fel minden nap. Nem eszel iszol... és nem érzel. 

De az egymás iránt érzett szinte már testvéri szeretet nem hagyta, hogy bármelyikük is beadja a felmondását az élet mindennapi nehéz munkájában. Ám egyszer csak betelik a pohár és eljön az oly várt vég. De ők sem hitték. hogy 18-24 évesen tapasztalják meg a halál maró, bűzös és elviselhetetlen lehelletét.

Aznap senki nem ment el a Helyre, még a Leader sem...

Szereplők

Jeon Jeong Guk- Jung Kook (Maknae)

Normális körülmények között él szüleivel és nővérével, ám velük az utóbbi időben megromlott a kapcsolata. Így nem csoda, hogy el is szökik hazulról. Csendes típus, de ha ki kell állnia a bandáért nem ismer határokat. Sokat bántották, hogy világhírű vívó nővére sikereit kihasználja, ám ez cseppet sem volt így. Szinte mindig vele volt a versenyeken és segítette őt az edzésekben. A mai napokban már vele sem beszél, csak amennyit muszáj. Viszonzatlan szerelmet érez az iskolai focicsapat edzője iránt, ki hat évvel idősebb nála.

Kim Tae Hyung- V (Alien)

Ő a banda mókamestere, mindenkit képes felvidítani. Ám a mókás maszkját levette, és felszínre hozta a komor és önsanyargató énjét. Mindezt azért, mert barátnője szakított vele és visszament a régi pasijához. V ezt nehezen kezelte, csak a fogadott ommája volt képes kordában tartani a fiút. Ám neki sem sikerülhet minden, így Tae egy nagyon rossz döntést hoz, mely megváltoztatja az életét.

Park Ji Min- JiMin (Törpe)

JiMin tipikusan az a magának való, felelőtlen, éljünk a mának felfogású ember volt, de társi ezt elnézték neki és minden hülyeségében benne voltak. Ám neki is voltak titkai, mégpedig a Diszlexiája és a Hidrofóbiája, melyek miatt sokat piszkálták. Emiatt nem nyílt meg akárkinek, csak ha mostohaöccse vele van. Vele még a méz is édesebb, állítja JiMin. A fiú nem volt a banda tagja, nem is ismerte a többieket. Ők ketten eléldegéltek szüleik nélkül egy kis kertes házban a város parkos részén.

Kim Nam Joon- Rap Monster (Leader)

Ránézésre egy kemény és rideg jégherceg, ahogy Jin szokta hívni. Az emberek félnek tőle ha csak simán szembe jön velük az utcán. Ám ezek mind históriák. Nam egy kedves és törődő személy, csak ki kell érdemelni a figyelmét. Mindene a banda és a barátja, akivel Szombaton lennének egy évesek. A srác nem tud Nam régi botlásiról, se a bandáról de Mon így látja jónak. De lehet, hogy a titkolózás soha nem kifizetődő?

Jung Ho Seok- JHope (Dark Horse)

Hope sajnos egy nagyon rossz helyre született. Az apja ugyanis a Dél-Koreai maffia hálózat feje. Seok-ot már kiskorában arra nevelte, hogy egy napon majd átveszi ezt a posztot apjától. De a fiú teljesen mást akart. Táncos szeretett volna lenni Amerikában, de apja hallani sem akart erről. Egyszer megelégelte ezt, és egy rossz döntéssel tönkretette fia életét és függővé tette. JHope életét csak gyerekkori jó barátja ismerte töviről-hegyire, és tudta elsimítani a fiú hullámvölgyeit. Ám egyszer minden barátságnak a következő szintre kell lépni, nem de bár?

Min Yoon Gi- Suga (Swag)

Egyedül él egy motelszobában, családja nincsen, csak a banda van neki. Emberfóbiás, így barátjai szinte nincsenek is. Mindez akkor alakult ki, mikor szakított barátjával és azóta csak rosszabb lett. Egész álló nap csak exén gondolkozik és próbál rátalálni de sehogy nem megy neki. Piromániájának köszönhetően sokat kerül kórházba, ilyenkor a Leader-től mindig kap egy fejmosást a Maknae- től meg gyógypuszikat. Ám mániájáért az életét is odaadná. A szó legszorosabb értelmében.

Kim Seok Jin- Jin (Hercegnő)

A becenevéből adódóan egy elkényeztetett ficsúr, ki szülei gazdagságában lebzsel. Társai között viszont nem használja ki vagyonát sőt, hétköznapian viselkedik. Sok ismerőse van, kik csak a hírnév miatt vannak vele, de egyetlen egy igaz barátja van a bandán kívül. Ő mindig ott van vele, bárhová sodorja az élet. Szüleivel jól kijön, de sosem élhetett teljes életet, ugyanis öröklődő tüdő elégtelensége van, melyről családján kívül senki nem tud. A betegségek figyelembe nem vevése súlyos hátulütőkkel járhat, amit Jin a saját bőrén tapasztalhat meg.