4. Rész

1.Fejezet- Út a mennybe

4.Rész- My drugs

Rap Monster

Sokan mondják, hogy nekik egy tök hétköznapi dolog, vagy egy személy a drogjuk. Hát nekem a szer a drogom. Lassan már napi rendszerességgel lövöm magam, pedig eddig a heti egy is elég volt. Mindenkinek megvannak a kifogásai, mily módon szokott rá a drogra, ám a legtöbben csak menőzésből. Sokan csak a figyelemért kapnak rá, ám vannak olyan emberek is, akik orvosi utasításra juttatják az anyagot szervezetükbe. Nagyapám is az utóbbiak közé tartozott.
Mikor kisebb voltam, mindig rá akartam hasonlítani. Volt katona, dolgozott az Egyesült Államok elnökének, járt a dzsungelben kígyómérget gyűjteni, és felnevelt egy csodálatos asszonyt, akiből később az édesanyám lett. Mindig mellette üldögéltem a kedvenc fotelja karfáján és hozzabújva néztem a híradókat. Akkor persze nem tudtam mi olyan érdekes abban ha felgyulladt autókról és elrabolt emberekről beszélnek, ráhagytam papára. És akkor persze még nem kábszerezett...
Nemsokkal a hatvanadik szülinapja után jártunk, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Nem tudtam, az mi lehet, de láttam a családon, hogy rossz dolog. Abban az évben minden egyes nap egyedül ültem a nagy karosszékben és egyedül néztem végig az unalmas hírműsorokat. Hogy miért? Azért, mert utána egyből bementünk nagypapához és én felülve mellé az ágyra mondtam el neki az aznapi híreket. Mindig mosolyogva hallgatott és néha történeteket is mesélt hozzájuk kapcsolódóan. Minden napom így telt, kivéve azt a bizonyos Szeptember 12-e...

Ez egy különleges nap volt, hisz aznap töltöttem tizenkettedik életévem. Mindig nagyapával szoktam tölteni valamelyik kis parkban, de most... nem lehetett. Már fel voltam öltözve mikor anyám sírását hallottam. Gyorsan lekaptam a cipőm és bementem hozzájuk.
- Anya. Anya miért sírsz?- ültem fel ölébe és átkaroltam nyakát. Nagyon ijesztő volt így látni őt. 
- NamJoon... Nem tudunk elmenni nagypapához - simított arcomra és letörölte könnyeit.
- D...de miért nem?- estem kétségbe. Láttam rajta, hogy nem tudja kimondani, így csak magamhoz öleltem és vártam valahonnan a választ.
- Mert nagyapád meghalt. - jelentette ki apám, miközben letörölt egy könnycseppet  arcáról. 
Meghalt... elment, itt hagyott. Nem tudtam akkor sírva fakadni, csak komoran bámultam magam elé. Nem hittem volna, hogy egy ilyen életerős és boldog embert a halálba tud lökni egy kis betegség. Attól a naptól kezdve soha nem sírtam, mosolyogtam, vagy nevettem...
Teltek-múltak az évek és én szép lassan drogozni kezdtem. Mindenben csak a rosszat láttam, mindenkit gyűlöltem. Olyan ártatlan embereket okoltam nagyapám halála miatt, akiket nem is ismertem. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek, míg nem...

Mígnem találkoztam Vele. Vele, aki fenekestül felforgatta az életem. A mosolyával, nevetésével és szeretetével. Woo Ji Ho, az egyik osztálytársam. Új gyerekként érkezett hozzánk tavaly év elején. Persze az osztályelsők védték tőlem, mint gyereket a gyilkos cápától, de nem ment nekik. Nem egyszer húztam félre órák után csak úgy beszélni vele. El akartam vele hitetni, hogy nem olyan vagyok mint amilyennek mondanak. Bele telt egy kis időbe, de elértem a célom. Belém szeretett, ahogy én is bele. Emlékszem, hogyan vallottam be neki. Mintha csak tegnap lett volna...

Az idő már jócskán elütötte az éjfélt, de mi még mindig a tengerben úszkáltunk. Ahogy a hold fénye megcsillant tökéletes és vizes testén, nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Közel húztam magamhoz és sötétbarna szemeibe néztem. Álla alá nyúltam és felemeltem fejét.
-Szeretlek Zico...- suttogtam ajkaira majd megcsókoltam. Mikor karjait nyakam köré fonta és viszonozta hihetetlenül boldog voltam. Attól a naptól kezdve voltam ismét teljes ember...


Soha nem voltam olyan boldog az elmúlt majdnem egy évben, mint most. Zico tökéletes és a legjobb pár, akit hátán hordott a föld. Figyelmes és kedves, sokat vagyunk együtt. Ő eltudta velem feledtetni nagypapa hiányát és betöltötte az űrt a szívemben. De egy dologhoz ő sem volt elég. A drogokat ugyanúgy használtam, csak most még nagyobb titokban. Se a banda, se párom előtt nem buktam le, hál' istennek.
Igaz, hogy csak holnap lennénk egy évesek, de én mára terveztem egy kis romantikázást a tengerpartra, ahol elcsattant első csókunk. Már minden elő volt készítve, csak az én egyetlenem hiányzott. Felvettem kabátom és elsétáltam hozzá. Az őszi szellő kellemesen csipkedte arcomat, ami ennek következtében ki is pirosodott. A tarkabarka levelek szőnyeget alkotva terültek el Szöul utcáinak minden egyes négyzet centiméterén. A nyüzsgő gyermekek ilyenkor már az iskola padot koptatták, képzelem mennyi kedvel. 
Mikor megérkeztem Ji Ho házához elővettem a kulcsom, majd kinyitottam a hatalmast vaskaput. Belépve rajta becsaptam magam mögött és megindultam az épület felé. Remélem nem tervezett mára semmit. A bejárati ajtó elé érve vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
- Szia kicsim -kiáltottam el magam, de nem jött válasz. Vállat rántottam majd, megszabadultam cipőmtől és kabátomtól. Gondoltam még alszik így felmentem a szobájába és halkan benyitottam. Ám a látvány ami fogadott túl sok volt. Zico ájultan feküdt a padlón. Fejéből vér csordogált, biztosra veszem beverte az asztal sarkába. Szemeimbe könnyek gyűltek. Istenem, mond, hogy nem eset semmi baja. Mellé rohantam és ölembe véve szorítottam magamhoz. Ekkor hullajtottam el első könnycseppjeim. Azokat a könnycseppeket, miket nagyapám temetése óta először engedtem szabadon. Minden elnyomott és lenyelt érzelem benne volt abban a pár cseppben. Gyorsan tárcsáztam a mentősök számát, akik mondták hogy azonnal ott vannak. Én csak sírva öleltem magamhoz párom.
- Nem lesz semmi baj, ígérem... - suttogtam fülébe. Nemsoká meg is jöttek a mentősök, majd kivették kezemből őt és elvitték. Nem mentem velük, csak ott térdeltem magam elé bámulva. Miért érzem magam most rosszabbul, mint mikor papa meghalt? Hisz Zico még él... tudtommal. Igen biztosan így van. Jó kezekben van. Vettem egy mély levegőt majd felöltözve haza sétáltam. Sikerült kicsit kiszellőztetnem a fejem, így írtam egy körüzit a srácoknak. Kell most egy kis bandázás, hogy el tudjak felejteni mindent. Lassan hazaértem és ledobtam a feles ruháimat. A lábaim önálló életre keltek, így a pincében kötöttem ki. Leültem a székbe és elővettem a dobozt. Azt a dobozt, amiben a drogos dolgaimat tároltam. Kellett egy adag mámor, hogy lenyugodjak. Elő is készítettem mindent, mikor kaptam egy SMS-t. Zico bátyja, Ji Seok küldte. Ji Ho rákos. Pont mint a nagyapám. 
Ez... ez csak véletlen lehet. Miért kell életem két legfontosabb személyének is ugyanazt a betegséget megkapnia? Most valaki biztos csak viccel velem. Erre a gondolatra megráztam fejem és az asztalra könyököltem. De  mi lesz ha... ha ugyanaz történik Zicoval is mint a papámmal? Nem, nem nem nem Monster ezt most verd ki a fejedből. Zico nem fog meghalni! Élni fog velem boldogan és egészségben még sokáig. Vettem egy mély levegőt, majd nekikezdtem visszapakolni a cuccokat. Ám telefonom megint rezgett. Ji Seok újabb üzenetet küldött. Ez a három szó juttatott oda ahova kell. "Meg kell műteni."  Lassan csúszott ki telefonom kezemből, majd hangos reccsenéssel tört szét a kőpadlón. Műteni... eddig, bármilyen rokonom műtötték annak halál volt a vége. Nem akarom, hogy Ji Ho is ilyen sorsra jusson. 
De tudtam, hogy így lesz, így megyek vele. Az övvel elszorítottam a karom, majd kibontottam egy injekciós tűt. Végignéztem a fiolákon, de egyik sem volt elég erős most nekem. Így hát fogtam magam, és kevertem magamnak porból és citromléből. Ez a kettő olyan folyamatot játszik le egymással, hogy abba nem egy ember belehalt már. Erre volt most nekem is szükségem. 
A kész folyadékot felszívtam a tűvel, majd kiengedve a bent tartott levegőt magamba fecskendeztem azt. Fájt, csípett, mart. Eldobtam a tűt, majd hátradőlve hagytam, hogy az szétáradjon bennem. Idegrángásaim is voltak, ezzel még pokolibbá téve az érzést. A torkom lassan elszorult, szívem gyorsulni kezdett, majd szemeim megteltek könnyel. Az utolsó pillanatig éreztem mindent, majd a szívem leállt, lelkem távozott, könnycseppem kicsordult. Viszlát világ, fogadj be pokol... 

3. Rész

1.Fejezet- Út a mennybe

3.Rész- Leírhatatlanul

JiMin

Játszunk egy kicsit. Én mondok pár szót, ti meg elképzeltek hozzá egy képet, és én megmondom mi volt az. Ne aggódjatok nem lesz se nehéz, se hosszú, ijesztő meg pláne nem... vagy mégis? Na de kezdjünk is bele.

Első szó a család. Ilyenkor szinte mindenki kivétel nélkül egy olyan képet kreál, amin a közeli és szeretett rokonai szerepelnek. Az idősebbek egymással beszélgetnek, politizálnak, olyan dolgokat taglalnak, amik bennünket hidegen hagynak. A középkorú szülők  a konyhában sürögnek-forognak, a vendégek óhajait lesik. A gyerekek játszanak a friss levegőn, egymást piszkálják és jól érzik magukat. Minden arcon az a bizonyos felhőtlen jókedv uralkodik, szabadságra küldve a bánatot. Eltaláltam? Menjünk tovább.

A következő szó a nyár. A nap hét ágra süt, a levegőt a virágtenger mámorító illata járja át, mindenki a szabadban tölti idejének egészét. Kik tollasoznak, kik sétálnak, kik egy romantikus pikniket ejtenek a szomorú füzek lelógó ágai alatt. A gyerekek élvezik az iskola mentes szünidőt, ám az osztályelsők még ilyenkor is a könyveket bújják. A rosszabb gyerekek, köztük én is, minden tankönyvet összefogva elmentünk a régi gyárba és annak közepén az év lezárásaként elégettük azokat. De ez persze nem helyén való, ti ne csináljátok! Újra teli találat? Akkor jöjjön az utolsó szó.

Ami nem más, mint a víz. Itt mindenki másra gondol, de legtöbben egy szép szökőkútra, melyben a kis énekes madarak kedvükre pancsolhatnak. Vagy esetleg egy hatalmas vízesést, mely eltakar egy kis barlangot, oly sok denevér rejtekhelyét. De ha összekötjük az előző szóval, máris átalakul a kép egy stranddá, vagy épp egy uszodává. A lényeg, hogy kellemes érzést kelt bennünk.

Akkor most elmondom én milyen képet alkotok a vízről. Egy nagy és sötét lyuk, ami tele van ijesztő és ismeretlen lényekkel, melyek arra várnak, hogy kioltsák az életem. A víz rossz, meg akar ölni. Mindenhol ott van a nyomorúságos kis életemben, mindenhova üldöz. Pont, mint egy végevehetetlen mókuskerék: nem szabadulsz, ám az üldöződnek elég ideje volt kiismerni, így egy egyszerű gáncsolás és már a földön vagy, elbuktál. Ez az én fekete foltom a Diszlexia mellett, a Hidrofóbia. Egyszerűen rettegek a víztől megmagyarázhatatlan okok miatt. Kiskoromban senki nem volt, aki foglalkozna velem, vagy csak mellettem lett volna mikor kellett. Egészen addig amíg a szüleim szét nem mentek, és sok idő után apám újra nem házasodott egy már gyermekes asszonnyal. A nőt nem nagyon szívleltem, de a fiával nagyon jóba lettünk. Choi Jun Hong volt a neve, de jobban szerette a Zelot. Hiába volt nálam fiatalabb, jóval magasabbra nőtt mint én. Mi eléldegéltünk a magunk kis világában, a szüleink jónak látták ha vesznek nekünk egy külön házat, hogy ne zavarjuk egymást. Nem, nem voltunk szerelmesek egymásba, csak szinte már testvérien kötődtünk a másikhoz. Mikor JunHong is betöltötte a 18 éves kort elköltöztük a parkos negyedbe. Hamar beilleszkedtünk. A szomszédokkal jóba voltunk, szerettek minket. Akkortól kezdett javulni a fóbiám, ugyanis ő mindig mellettem volt mikor igényeltem. Mindig megvédett a kíváncsi tekintetektől és segített az iskolás dolgaimban is. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, amiket tett.

-Zelo köszönöm, hogy segítesz és hogy vagy nekem.- öleltem meg és bújtam hozzá aznap vagy huszonhatodjára. 
-Jiminnie mondtam, hogy ne köszöngess.- fogta arcom keze közé és szemembe nézett.- A hyungom vagy, ez a legkevesebb amit tehetek.
-De csak papíron vagy az öcsém.- néztem fel szép gesztenyebarna szemeibe, melyekbe szőke haja kicsit belógott.
-És? A házasság is csak egy papír meg két gyűrű és nézd milyen boldogok, és milyen régóta vannak együtt.- mosolygott rám majd egy puszit lehelt homlokomra.
-Igazad van Jun. Úgy szeretlek.- szorongatta meg mosolyogva.
-Én is téged hyung.- emelt fel ölébe, majd bevitt a szobámba.

De ő még nem tudta, hogy én azt az egy szót komolyan gondoltam. Én őt már nem csak szimplán barátosan szeretem, hanem már... szerelemből. Folyton a hiányától szenvedek, mikor nincs velem. Mindig vele akarok lenni és élvezni a törődését. De ez csak álom marad. Álom az én fejemben, ugyanis tudom, hogy Zelo hetero. Minden áldott nap azzal a tudattal kell kelnem és feküdnöm, hogy az a személy, aki nekem mindennél többet jelent soha nem lehet az enyém. Hiába tudhatom a közelemben, néha olyan mintha mérföldekre lenne tőlem. Így csak távolról figyelmet minden mozdulatát. De egy idő után elegem lett belőle, hogy gyáva módjára titkolom az iránta táplált érzéseimet. Eldöntöttem, tudtára adom. De nem is akárhogy: Mivel holnap elutazik pár napra, írok neki egy levelet. Azt, hogy hogyan fogom megírni az elég zavaró Diszlexiámmal ne kérdezzétek. Ügyes és nagy fiú vagyok megoldom én ezt magamtól is.
Megvártam, míg elmegy a munkahelyére, majd felrohanva a szobámba papírt és tollat ragadtam. Elkezdtem írni, hogy milyen régóta ismerjük egymást és hogy mennyire szeretem.
-Ahh, nem ez nem jó.- morogtam és a levelet összegyűrve a mögöttem levő kukába dobtam. Vettem egy mély levegőt, és újra nekiálltam. Ebben a közös emlékeinket és kalandjainkat idéztem fel és utaltam rá, hogy kedvelem.
-Ugyan már JiMin ez nevetséges.- csaptam fejbe magam, majd ezt a levelet is az előző sorsára küldtem. Hihetetlen milyen nehéz valamit szavakba, vagy épp rímekbe önteni. Egész álló nap szenvedtem, míg végül a stressz és az ebbe feccölt idő miatt egy kis dallam jutott eszembe. Ezt dúdolgatva jött meg az ihlet és erre a dallamra írtam szöveget, melyet rögvest le is körmöltem. Mosolyogva futottam át a szöveget betűről betűre, hogy biztosan elnyerje a tetszését. Egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra székemben és néztem a plafonon lógó, fényt adó csillárt. 
Kezdtem volna álomba merülni, mikor megrezzent a telefonom kétszer is. Egyik a Leader hyung volt, azt gyorsan átfutottam és megjegyeztem. Ám megláttam, hogy második levelem Zelotol jött. Még nagyobb vigyorral nyitottam meg és olvastam el. A mosoly szépen lassan eltűnt arcomról, bőröm kisimult, szemeim megteltek könnyekkel. Nem tudtam, hogy sírjak vagy üvöltsek, csendben tűrjem vagy verjek szét mindent, keressem fel vagy hagyjam annyiban... Akkor tört össze igazán, mikor megláttam a szöveghez csatolt képet. Ő volt rajta amint... amint egy lánnyal csókolózik és ledönti az ágyra. A szöveg pedig ez volt:

"JiMin, ő itt a barátnőm. Sajnálom, hogy személyesen nem ismerheted meg, de remélem a kép biztosít arról, milyen jól megvagyunk. Tudom, hogy rosszul esik ez neked és sajnálom, hogy most biztosan sírva vergődsz valamelyik intézet poshadt falai közt, de mégis azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthatom a csinos kis pofikádat amint elborul és rángatózik a zokogástól. De miért teszem? Azért mert egy mocskos kis buzi vagy, aki idáig titkolta hogy kurvára a saját nemére áll fel neki. Ezzel nem is lenne gond ha egyszer elém állsz és a pofámba mondod, hogy szeretsz. Mert ezt is tudom Minnie. És most azt akarom, hogy azzal a tudattal élj hogy, én boldog vagyok egy nő mellett és nem melletted. Meleg ölelés és sok puszi: 

Zelo" 

Ott helyben sikítani tudtam volna, de jelenleg egy hang, még annyi sem hagyta el száraz torkom. Vettem egy nagy levegőt, majd kiléptem az üzenetek közül. Telefonomat megmarkoltam és azzal a lendülettel ahogy felálltam székemről hozzávágtam a falhoz, melynek következtében több száz darabra hullott szét, pont mint az önbizalmam. Hajamba túrtam és egy üvöltés kíséretében kitört belőlem a zokogás. Könnyeim akadály nélkül siklottak végig arcomon és itták bele magukat trikómba. Ez túl sok nekem. Tudtam, hogy mindig is csak a csodálója lehetek, de ez akkor is fájt. Úgy érzem összetörtem, belül üres vagyok. Nincs értelme a további életemnek, ugyanis eddig csak ő tartotta bennem a lelket. 
-Miért Zelo? Miért így tudattad velem?- kérdeztem a plafont bámulva, mintha a fehér vakolat bármiféle magyarázattal tudna szolgálni.
 Gyors ötlettől vezérelve kaptam fel a levelet az asztalról, majd lecsörtetve a konyhába magamhoz vettem egy öngyújtót. Ezt elmélyesztettem nadrágom zsebébe, majd a fürdőszobába törtem be. Végignéztem az ott elhelyezkedő tárgyakon, míg szemeim a hatalmas, fehér márványba ültetett kádon állapodtak meg. Magamra zárva az ajtót dőltem neki a barna erezetes tölgyajtónak. Lassan odasétáltam az ezüst csaphoz, majd rátettem a kezem. Vettem egy mély levegőt és megnyitottam, ezzel szabadjára engedve jéghideg, fojtogató és átlátszó gyilkosomat. Zsebemből elővéve a levelet és az öngyújtót felraktam azokat a kád fölé szerelt polcra. Míg a víz lassan csordogált, én kezembe vettem a szemceruzámat. Ehhez is emlékek kötnek, mégpedig Zelohoz. 
Még kisebbek voltunk és Halloween-i buli volt a suliban. Én csontváznak öltöztem, míg Jun vámpírnak. Mivel jómagam két bal kézzel születtem ő segített kisminkelni... Visszatérve a valóságba vettem egy mély levegőt, majd beálltam a tükör elé. Levettem a kupakját, ezt követően felírtam azt a kis szöveget, amit mostohaöcsém mondogatott nekem a Fóbiámmal kapcsolatban: "Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel; ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted: SZABAD VAGY." Ezek a szavak valamiért mindig is mosolyra késztettek, ez az alkalom sem volt kivétel. Halvány mosollyal az arcomon dobtam a ceruzát a mosdókagylóba, majd visszasétáltam a kádhoz. Elzártam a vizet, majd lassan beleültem. Súlyom hatására a folyadék egy része eláztatta a lábtörlőt, de ez most egy cseppet sem izgatott. Mikor már megszoktam a hideget felnyúltam a levélért és az öngyújtóért. Visszadőlve ismét átolvastam az írásom és rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy én Jun Hongot leírhatatlanul szeretem. De az iránta táplált érzéseim viszonzatlanok maradnak... örökké. 
Lenyomtam a gyújtó gombját és lángra lobbantottam vele a papírt. Végignéztem, ahogy szinte semmivé válik kezeim közt, és a könnyed szürke hamu lehull a nedves földre, sercegő hangot hallatva. A végét hanyag módon leejtettem, majd visszafeküdtem a támlának. Pilláimat lehunyva hagytam, hogy testem átjárja az a fojtogató érzés amitől mindig is rettegtem. Mintha különféle nyúlványok és csápok fonnák körbe testem és húznának le a mélybe magukhoz. Ezt éreztem... a víz körülölel teljesen és beszivárog testembe. A tüdőm lassan megtelik vízzel, a levegő ajkaim közül kiszökik, testem folyamatos lüktetése leáll. A szívem egy hideg és szúró burokba foglalva roppantja össze véglegesen. Mindent elért gyilkosom, kivétel a lelkem. Abból az érzéseket nem tudta elmosni, örökre benne égnek tovább. A test kihűlt és élettelen, de a lélek továbbra is ég, buzog, és arra vár, hogy a megmentő visszahelyezze burkába.