1. Fejezet- Út a mennybe
5. Rész- Megtagadva
J-Hope
"Loser, oetori, sen cheokhaneun geopjaengi.
Mosdoen yangachi geoul soge neon.
Just a loser oetori sangcheoppunin meojeori.
Deoreoun sseuregi geoul soge nan.
I’m a..."
Dúdolgattam halkan magamnak, miközben a kihalt és poros teremben próbáltam valamiféle koreográfiát kiötleni a dalra. Nehéz feladatot kaptam, hisz ez a szám viszonylag lassúnak számított. Több óra izomfeszítő és verejtékkel járó táncolás után lehuppantam a csikorgó parketta kopott felületére. Levettem fejemről a fullcap-emet, és vizes hajam hátratúrva dőltem a tükörnek. Lélegzet vételem lassan helyreállt, egyenletesen szívtam be az oxigént, és engedtem ki az elhasznált levegőm. Ujjaim közül kiengedtem fürtjeim, majd sapkámmal fogtam őket hátra. Magamhoz húzva táskám elővettem a telefonom és bekapcsoltam. Egy SMS Monstertől és négy nem fogadott hívás apámtól. Remek... Megint meg fog szopattatni DakHo-val. Felsóhajtva szedtem össze a dolgaim, majd lenyomva a kilincset kiléptem a helyiségből és a kulcsaimmal bezártam az ajtót. A hátamra kapva a táskát ültem fel a motoromra. Felvettem a sisakot és beindítva a motort elindultam haza.
DakHo apám jobb keze és az én kiképzőm is. Mint tudjátok, a jó édes apám a Dél-Koreai maffia hálózat feje. Azt akarja, hogy mikor ő már nem lesz képes betölteni ezt a címet, paraszt nyelven kicsinálták, nekem kelljen olyan sok gyilkost, kémet és mesterlövészt irányítanom. Na, még mit nem! Soha nem fogom ezt megtenni. Ennek két fő oka van:
Az első, hogy képtelenség. Nem szeretem a hatalmat, a gyilkolást, a talpnyalást meg főleg nem. Nem akarok irányítani senkit és semmit. Nem akarok ekkora felelősséget vállalni az embereiért. Én táncolni akarok, az az egyetlen jó dolog az életemben, amit szeretek is.
A második pedig az, hogy félek. Félek attól, mi lesz, ha az emberei nem fogadnának el, esetleg az életemre törnének. Ki védene meg? Ki térítené őket észhez? Hát ez az, apám, aki addigra már alulról fogja szagolni az ibolyát. Hhh, hagyjuk, ráérek még erről diskurálni magammal.
Lassan megérkeztem a hatalmas házunk elé ahol ott is hagytam a mocit. Levéve sisakom rátettem az ülésre, majd felkocogva a lépcsőn biccentettem az ajtót támasztó fegyvereseknek, akik beengedtek. Minél halkabban próbáltam felmenni a szobámba, ami sikerült is. Belépve ledobtam a táskám és elővettem a ruháim. Magamra vettem a terepmintás nadrágot és a fekete pólót. Kihúztam a fiókot. Egy átlagos huszonéves itt vagy a fehérneműit vagy esetleg az egyetemi tankönyveit tartaná. De én nem... különféle pisztolyok, kések, töltények és nyilak foglaltak helyet a bársonnyal kibélelt tartóban. Egy jó volt abban, hogy maffiás az ősöm: tudtam bánni a fegyverekkel. Most ezt áldásnak hittem, de tizennégy évvel ezelőtt nem így gondolkodtam...
- Húzd már meg azt a kibaszott ravaszt, HoSeok!... - masszírozta idegesen halántékát DakHo, míg apám a Whiskey-ét kortyolgatva nézett rám. Rám, az egy szem fiára, ki úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hogy miért? Csupán azért, mert egy rohadt fegyver volt a kezemben, melynek csöve egy ember halántékán volt. Még jó, hogy nem mertem megtenni.
- Nem megy! Félek! - ráztam fejem remegő ajkakkal és a lehunyt szemű könnyező férfit néztem, ki előttem térdelt megkötözve.
- Hope, így nem leszel jó utódom. - rázta fejét apám lesajnálóan, majd mögém jőve leguggolt. Kezemre csúsztatta sajátját. - Nézd, fiam így kell. Mély levegő és lő. - húzta meg a ravaszt az ujjammal, mire a férfi holtan esett össze. Fejéből vér csordogált, szeme kifordult az ijedtségtől. Felsikkantva bújtam apához, aki megölelt, Hiába volt szörnyeteg, tudtam, hogy szeret. - Megint nem fogadtál szót DakHonak. Tudod, mi következik... - suttogta fülembe, mire szipogva bólintottam. Az előbb említett felkapott és a fürdőbe vitt vitt. Keresztbe fűzte karját mellkasa előtt és kaján vigyorral az arcán bökött a szekrényre.
- Jó napom van, eldöntheted, mit veszel be. - döntötte fejet a falnak. Felsóhajtva elhúztam a tükrös ajtót, mely mögött gyógyszerek százai voltak. Felnyúlva levettem egy dobozt, abból kivettem két pirulát, majd szárazon leküldtem őket.
Ez ment, egészen máig: minden el nem követett utasításom után gyógyszert kellett bevennem. Apám szerint, így fegyelemre tud tanítani... nagy faszt!
Azóta is orvosilag elismert gyógyszerfüggő lettem. Néha már unalmamban veszek be egy-két pirulát. Apám már nem tud ezzel zsarolni, így inkább kihajtatja a belem. Akkor, nyolc évesen láttam először testközelből halott embert. Azóta igyekszem apát abba a tévhitbe ringatni, hogy majd átveszem a helyét.
Lekocogtam a ház mögötti, fákkal körbevett tisztásra. DakHo már várt. Futtatott velem tíz kört, majd nekikezdtünk lőni. Mostanra profi lettem, semmilyen célt nem hagytam ki. Délután egyig kint voltunk. Végül hulla fáradtan csoszogtam fel az emeletre. Bevágtam a fürdő ajtót magam után, majd engedtem egy forró fürdőt. Lehámozva magamról a ruháim ültem a fekete márványkádba. Bő fél óra után felfrissülve és tisztán léptem ki a párás szobából, majd a szobámba mentem. Bent égett a villany. Jól emlékszem, hogy én leoltottam. Elővéve a késem megforgattam kezemben, majd benyúlva a résnyire nyitva hagyott ajtón lekapcsoltam a villanyt. Belépve a szobába láttam egy alakot. Magamhoz rántva szorítottam meg nyakát és hozzányomtam a kés pengéjét. Kisebb volt nálam, haja selymes volt, és az az illat... annyira ismerős. És tudom is honnan...
- Rohadj meg, Xiumin, majdnem bántottalak! - oltottam fel a lámpát és idegesen meredtem a vigyorgó, vörös hajú fiúra. Vállat rántott és kivette kezemből a kést. Berakta a fiókba, és leült az ágyam szélére.
- Igazán megtanulhatnád, hogy az ilyen napok után csak én mászok át a kerítésen kikerülve az őröket, keresem meg az egyetlen biztonságosan megmászható liánt, majomnak kiadva magam kúszok rajta fel, és jövök be hozzád. - hadarta le egy szuszra erős gesztikulálások közepette. Erre csak hitetlenül felnevettem, majd ledobva pólóm feküdtem el mellette. - Na hol fáj, donsaeng? - kérdezte és ráült derekamra. Mivel masszőrnek tanul, a kiképzések után mindig átjön gyakorolni rajtam.
- A gerincem vonala és a lapockám. - motyogtam a párnába és ellazultam. Egy hümmögés kíséretében neki is kezdett a dolgának. Imádtam a kezét, olyan puha volt és meleg. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy elmulasztja a fájdalmaim.
Olyan öt óra fele végzett is, majd egy ölelés és egy pacsi után távozott az ablakon át. Felvettem a pólóm és kiléptem a szobámból. Nyújtózkodások között mentem le a nappaliba. Kezemben tartott telefonom elejtettem, az a kis mosoly is lehervadt arcomról. Lent a nappaliban apámat láttam. A barna márványpadlón feküdt, szájából vér csordogált. Szemeimbe könnyek gyűltek. Hiába utáltam azt aki, mégis az apám volt. Ha nem DokHoval kínoztatott, mindig velem volt és nevelt engem. Szeretett, de én csak gyűlöletet mutattam felé. A lehető legrosszabb gyerek voltam.
Hozzáfutva csúsztam mellé és felültettem. A földön heverő szilánkokból ítélve megmérgezték. Sírva magamhoz öleltem kihűlt testét és csak szorongattam. Egy kedves szavam, még annyi se volt hozzá egész életemben. Furdalt a lelkiismeret, mérges voltam magamra.
- Sajnálom apa. Szeretlek... - suttogtam fülébe. A csendet az őrök trappolása törte meg. Mikor felnéztem rájuk, láttam a meglepettséget és a félelmet tekintetükben. Ott hagytam hát őket és felrohantam a fürdőmbe. Bezárkózva a mosdókagylónak támaszkodva hullajtottam a könnyeim a lefolyóba. Lehunyva szemeim emésztgettem a hírt: egyedül maradtam. Se anyám, se testvérem, most már apám se. Senki fontos nincs már itt nekem, minek kéne itt maradom? Úgy se hiányoznék apám embereinek.
Ha már itt tartunk... a nagyfőnök meghalt, én következem. De nem! Nem fogok a helyébe lépni. Megtagadom az utasítását. Előveszem a régi szabálykönyvet. Felnézve a csapból elhúztam a tükrös ajtót, és a gyógyszeres dobozokat kezdtem vizslatni. Tudtam, hogy az egyikből csak egy darabot szabadna bevenni. Nem érdekeltek az utasítások, a markomba öntöttem és átszámolás nélkül vettem be pár szemet. Szárazon lenyelve őket kifújtam a levegőt és vissza csuktam az ajtócskát. Magamra vettem egy kis kardigánt és elmentem sétálni. A nap kellemesen sütött, de a szél kicsípte arcomat. A belvárosban kötöttem ki, ráfordultam az egyik hídra. Kezdtem érezni a bogyók hatását, hisz végtagjaim nehezedtek, fejem zsibbadt, szívverésem lassult. A híd feléhez értem, mikor megszédültem. A világ forogni kezdett körülöttem. A lábam megremegett és én térdre estem. A szemem elé fekete köd telepedett, fülem hangos sípolást hallott, majd végleg elterültem a tűzforró betonon...
"Loser, oetori, sen cheokhaneun geopjaengi.
Mosdoen yangachi geoul soge neon.
Just a loser oetori sangcheoppunin meojeori.
Deoreoun sseuregi geoul soge nan.
I’m a..."
Dúdolgattam halkan magamnak, miközben a kihalt és poros teremben próbáltam valamiféle koreográfiát kiötleni a dalra. Nehéz feladatot kaptam, hisz ez a szám viszonylag lassúnak számított. Több óra izomfeszítő és verejtékkel járó táncolás után lehuppantam a csikorgó parketta kopott felületére. Levettem fejemről a fullcap-emet, és vizes hajam hátratúrva dőltem a tükörnek. Lélegzet vételem lassan helyreállt, egyenletesen szívtam be az oxigént, és engedtem ki az elhasznált levegőm. Ujjaim közül kiengedtem fürtjeim, majd sapkámmal fogtam őket hátra. Magamhoz húzva táskám elővettem a telefonom és bekapcsoltam. Egy SMS Monstertől és négy nem fogadott hívás apámtól. Remek... Megint meg fog szopattatni DakHo-val. Felsóhajtva szedtem össze a dolgaim, majd lenyomva a kilincset kiléptem a helyiségből és a kulcsaimmal bezártam az ajtót. A hátamra kapva a táskát ültem fel a motoromra. Felvettem a sisakot és beindítva a motort elindultam haza.
DakHo apám jobb keze és az én kiképzőm is. Mint tudjátok, a jó édes apám a Dél-Koreai maffia hálózat feje. Azt akarja, hogy mikor ő már nem lesz képes betölteni ezt a címet, paraszt nyelven kicsinálták, nekem kelljen olyan sok gyilkost, kémet és mesterlövészt irányítanom. Na, még mit nem! Soha nem fogom ezt megtenni. Ennek két fő oka van:
Az első, hogy képtelenség. Nem szeretem a hatalmat, a gyilkolást, a talpnyalást meg főleg nem. Nem akarok irányítani senkit és semmit. Nem akarok ekkora felelősséget vállalni az embereiért. Én táncolni akarok, az az egyetlen jó dolog az életemben, amit szeretek is.
A második pedig az, hogy félek. Félek attól, mi lesz, ha az emberei nem fogadnának el, esetleg az életemre törnének. Ki védene meg? Ki térítené őket észhez? Hát ez az, apám, aki addigra már alulról fogja szagolni az ibolyát. Hhh, hagyjuk, ráérek még erről diskurálni magammal.
Lassan megérkeztem a hatalmas házunk elé ahol ott is hagytam a mocit. Levéve sisakom rátettem az ülésre, majd felkocogva a lépcsőn biccentettem az ajtót támasztó fegyvereseknek, akik beengedtek. Minél halkabban próbáltam felmenni a szobámba, ami sikerült is. Belépve ledobtam a táskám és elővettem a ruháim. Magamra vettem a terepmintás nadrágot és a fekete pólót. Kihúztam a fiókot. Egy átlagos huszonéves itt vagy a fehérneműit vagy esetleg az egyetemi tankönyveit tartaná. De én nem... különféle pisztolyok, kések, töltények és nyilak foglaltak helyet a bársonnyal kibélelt tartóban. Egy jó volt abban, hogy maffiás az ősöm: tudtam bánni a fegyverekkel. Most ezt áldásnak hittem, de tizennégy évvel ezelőtt nem így gondolkodtam...
- Húzd már meg azt a kibaszott ravaszt, HoSeok!... - masszírozta idegesen halántékát DakHo, míg apám a Whiskey-ét kortyolgatva nézett rám. Rám, az egy szem fiára, ki úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hogy miért? Csupán azért, mert egy rohadt fegyver volt a kezemben, melynek csöve egy ember halántékán volt. Még jó, hogy nem mertem megtenni.
- Nem megy! Félek! - ráztam fejem remegő ajkakkal és a lehunyt szemű könnyező férfit néztem, ki előttem térdelt megkötözve.
- Hope, így nem leszel jó utódom. - rázta fejét apám lesajnálóan, majd mögém jőve leguggolt. Kezemre csúsztatta sajátját. - Nézd, fiam így kell. Mély levegő és lő. - húzta meg a ravaszt az ujjammal, mire a férfi holtan esett össze. Fejéből vér csordogált, szeme kifordult az ijedtségtől. Felsikkantva bújtam apához, aki megölelt, Hiába volt szörnyeteg, tudtam, hogy szeret. - Megint nem fogadtál szót DakHonak. Tudod, mi következik... - suttogta fülembe, mire szipogva bólintottam. Az előbb említett felkapott és a fürdőbe vitt vitt. Keresztbe fűzte karját mellkasa előtt és kaján vigyorral az arcán bökött a szekrényre.
- Jó napom van, eldöntheted, mit veszel be. - döntötte fejet a falnak. Felsóhajtva elhúztam a tükrös ajtót, mely mögött gyógyszerek százai voltak. Felnyúlva levettem egy dobozt, abból kivettem két pirulát, majd szárazon leküldtem őket.
Ez ment, egészen máig: minden el nem követett utasításom után gyógyszert kellett bevennem. Apám szerint, így fegyelemre tud tanítani... nagy faszt!
Azóta is orvosilag elismert gyógyszerfüggő lettem. Néha már unalmamban veszek be egy-két pirulát. Apám már nem tud ezzel zsarolni, így inkább kihajtatja a belem. Akkor, nyolc évesen láttam először testközelből halott embert. Azóta igyekszem apát abba a tévhitbe ringatni, hogy majd átveszem a helyét.
Lekocogtam a ház mögötti, fákkal körbevett tisztásra. DakHo már várt. Futtatott velem tíz kört, majd nekikezdtünk lőni. Mostanra profi lettem, semmilyen célt nem hagytam ki. Délután egyig kint voltunk. Végül hulla fáradtan csoszogtam fel az emeletre. Bevágtam a fürdő ajtót magam után, majd engedtem egy forró fürdőt. Lehámozva magamról a ruháim ültem a fekete márványkádba. Bő fél óra után felfrissülve és tisztán léptem ki a párás szobából, majd a szobámba mentem. Bent égett a villany. Jól emlékszem, hogy én leoltottam. Elővéve a késem megforgattam kezemben, majd benyúlva a résnyire nyitva hagyott ajtón lekapcsoltam a villanyt. Belépve a szobába láttam egy alakot. Magamhoz rántva szorítottam meg nyakát és hozzányomtam a kés pengéjét. Kisebb volt nálam, haja selymes volt, és az az illat... annyira ismerős. És tudom is honnan...
- Rohadj meg, Xiumin, majdnem bántottalak! - oltottam fel a lámpát és idegesen meredtem a vigyorgó, vörös hajú fiúra. Vállat rántott és kivette kezemből a kést. Berakta a fiókba, és leült az ágyam szélére.
- Igazán megtanulhatnád, hogy az ilyen napok után csak én mászok át a kerítésen kikerülve az őröket, keresem meg az egyetlen biztonságosan megmászható liánt, majomnak kiadva magam kúszok rajta fel, és jövök be hozzád. - hadarta le egy szuszra erős gesztikulálások közepette. Erre csak hitetlenül felnevettem, majd ledobva pólóm feküdtem el mellette. - Na hol fáj, donsaeng? - kérdezte és ráült derekamra. Mivel masszőrnek tanul, a kiképzések után mindig átjön gyakorolni rajtam.
- A gerincem vonala és a lapockám. - motyogtam a párnába és ellazultam. Egy hümmögés kíséretében neki is kezdett a dolgának. Imádtam a kezét, olyan puha volt és meleg. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy elmulasztja a fájdalmaim.
Olyan öt óra fele végzett is, majd egy ölelés és egy pacsi után távozott az ablakon át. Felvettem a pólóm és kiléptem a szobámból. Nyújtózkodások között mentem le a nappaliba. Kezemben tartott telefonom elejtettem, az a kis mosoly is lehervadt arcomról. Lent a nappaliban apámat láttam. A barna márványpadlón feküdt, szájából vér csordogált. Szemeimbe könnyek gyűltek. Hiába utáltam azt aki, mégis az apám volt. Ha nem DokHoval kínoztatott, mindig velem volt és nevelt engem. Szeretett, de én csak gyűlöletet mutattam felé. A lehető legrosszabb gyerek voltam.
Hozzáfutva csúsztam mellé és felültettem. A földön heverő szilánkokból ítélve megmérgezték. Sírva magamhoz öleltem kihűlt testét és csak szorongattam. Egy kedves szavam, még annyi se volt hozzá egész életemben. Furdalt a lelkiismeret, mérges voltam magamra.
- Sajnálom apa. Szeretlek... - suttogtam fülébe. A csendet az őrök trappolása törte meg. Mikor felnéztem rájuk, láttam a meglepettséget és a félelmet tekintetükben. Ott hagytam hát őket és felrohantam a fürdőmbe. Bezárkózva a mosdókagylónak támaszkodva hullajtottam a könnyeim a lefolyóba. Lehunyva szemeim emésztgettem a hírt: egyedül maradtam. Se anyám, se testvérem, most már apám se. Senki fontos nincs már itt nekem, minek kéne itt maradom? Úgy se hiányoznék apám embereinek.
Ha már itt tartunk... a nagyfőnök meghalt, én következem. De nem! Nem fogok a helyébe lépni. Megtagadom az utasítását. Előveszem a régi szabálykönyvet. Felnézve a csapból elhúztam a tükrös ajtót, és a gyógyszeres dobozokat kezdtem vizslatni. Tudtam, hogy az egyikből csak egy darabot szabadna bevenni. Nem érdekeltek az utasítások, a markomba öntöttem és átszámolás nélkül vettem be pár szemet. Szárazon lenyelve őket kifújtam a levegőt és vissza csuktam az ajtócskát. Magamra vettem egy kis kardigánt és elmentem sétálni. A nap kellemesen sütött, de a szél kicsípte arcomat. A belvárosban kötöttem ki, ráfordultam az egyik hídra. Kezdtem érezni a bogyók hatását, hisz végtagjaim nehezedtek, fejem zsibbadt, szívverésem lassult. A híd feléhez értem, mikor megszédültem. A világ forogni kezdett körülöttem. A lábam megremegett és én térdre estem. A szemem elé fekete köd telepedett, fülem hangos sípolást hallott, majd végleg elterültem a tűzforró betonon...
