7. Rész

1. Fejezet - Út a mennybe

7. Rész - Ázott herceg

Jin

Halk kopogásra keltem fel, mely anyámtól érkezett. Szemeim dörgölve fordultam hátamra, majd felhümmögve hagytam, hogy bejöjjön. Az ajtó halkan megnyikordult, ezután édesanyám ült le puha ágyamra.   

- Seokjin... Lassan kelj fel és gyere le reggelizni. Utána, majd jön az orvos. - simította ki hajam homlokomból. Utolsó szavára egy enyhe undor kúszott arcomra, mire egy lemondó sóhajt kaptam. - Ha így állsz hozzá, sosem fogsz meggyógyulni. - paskolta meg combom a takarón keresztül. Felállt és az ajtó felé vette az irányt. Már a kilincsen volt a keze, mikor megszólaltam.

- Beteg vagyok, mama. Ebből nincs kiút. Szenvedek még egy kicsit, és maximum öt év múlva meghalok. Ennyi. - rántok vállat, majd felülök. Körbenézve egyedül találtam magam a sötét szobában. Felnyúlva rántottam szét sötétítő függönyöm, így a nap megvilágította hófehér falaim és bézs bútoraim. Sóhajtva másztam ki az ágyamból és vettem fel egy fekete nadrágot és fehér inget. Lassan leballagtam a márványozott lépcsőn és a hatalmas étkezőbe lépve láttam meg a már reggeliző szüleim. Mikor leültem a helyemre apám jobbjára, mindketten abbahagyták a beszédet és tányérjukra szegezve tekintetük ettek tovább. Már megszoktam, hogy titkolóznak, de ez furcsa volt.          

- Esetleg... tudnom kéne valamiről? - kérdeztem óvatosan és elvettem kalácsot, amire vajat kentem.

- Nincsen. Csak anyáddal a pénzügyeket tárgyaltuk. - mondta apám rám se pillantva. Beleharaptam reggelimbe, hátha folytatja, de nem tette.

- Tudom, hogy nem így van, de nem kérdezősködök. - Raktam le a péksütit, majd felálltam. - Köszönöm, jól laktam. - léptem hátra és visszamentem a szobámba. Ledőltem az ágyamba, majd mellkasomra simítottam, hisz szúrni kezdett. Lehunyva szemeim vettem egy mély levegőt és masszírozni kezdtem. Megint fájt, de anyáéknak nem szólok. Megint összehívnának minden neves dokit, akik a jó pénzért mindenféle gyógyszert nyomnak belém. Na nem... inkább szenvedek.

Halk pusmogást  hallottam meg, így feljebb ülve kezdtem fülelni. A dokim és a szüleim voltak azok és a szobám felé jöttek.

- Elmagyarázná ezt érthetően is? - kérdezte anyám, mire az idősödő orvos mély hangon felszólalt.

- A leletekből ítélve Tuberkolózisa van. Ez egy fertőzés miatt történt, és mivel a tüdeje egyébként is gyenge az örökölt betegsége miatt, eléggé súlyos. Már nem tudjuk visszafordítani. Csak enyhíteni tudjuk a fájdalmait. - közölte lesújtó hanggal, mire apám felsóhajtott, anyám pedig felszipogott.

- Mennyi ideje van? - rebegte mama.

- Maximum egy hónapja... - Megfagyott a levegő. Eddig is tudtuk, hogy nem lesz hosszú életem, de ez nekem is betett. Lehunyva szemeim remegett meg ajkam egy sóhaj közben. Egy hónap... pont azután lennék 25 éves. Megrázva fejem néztem a padlóra, ahova a függöny mögül beszűrődött a kellemes napfény. Felállva húztam magamra a pulcsim és vettem fel futócipőm. Zsebre vágva telefonom másztam ki és átugorva az ablakom alatt növő diófára másztam le óvatosan. Mielőtt a három felnőtt észrevett volna, fejemre húzva kapucnim kocogtam el a városba. Feszült voltam, ilyenkor mindig futottam. Csak én, az aszfalt és a gondolataim. Sokat fogytam az elmúlt időben, így tovább bírtam megállás nélkül. Egyszer kezdtem sétálni de csak azért, mert rezgett a telefonom. Lecsekkoltam Monster üzenetét, majd zsebre vágva a készüléket kocogtam tovább. Időközben este lett és beborult, igencsak lógott az eső lába. Mikor visszaértem a házunkhoz vezető hosszú útra, eleredt az eső. Nem akartam hazamenni, így körbefutottam még a luxus negyedet. Közben teljesen átáztam és a szüleim is vagy ezerszer kerestek, de nem izgatott. Végül megálltam pihenni és bebújtam az egyik fa lombja alá és elővettem telefonom. Bepötyögtem legjobb barátom számát, majd fülemhez emeltem lihegve a készüléket. Pár csöngés után fel is vette.

- Héj, na mizu öcskös? - szólt bele jókedvűen Hyosang, mire halvány mosolyt eresztettem meg.

- Semmi jó. TBC-s vagyok és egy hónap múlva kampec - nevettem fel és felköhintettem. A mellkasomba nyílalt a fájdalom. A vonal másik felén csak halk lélegzet vételt hallottam. - Kidoh, mi baj? - sóhajtottam.

- Még kérdezed?! - kiabálta le fejem. - Nem így kéne közölni a legjobb barátoddal, hogy halálos beteg vagy! - sipítozott, de hallottam, hogy sír.

- Nem tudunk találkozni, az SMS-eimre pedig nem válaszolsz. Csak így tudtam - ültem le a földre és egyre mélyebben kezdtem venni a levegőt. Elnehezült a mellkasom, kezdett összeszorítani.

- De bakker Jin! Ez nagyon nem... hallasz? Mi a gond Seokjin? Ne csináld már, válaszolj! - szólongatott, de nem tudtam felelni rá. Köhögni kezdtem, nem is gyengén. Torkom ki akart szakadni, nem tudtam abbahagyni. A telefonom magam mellé dobva tettem szám elé kezem, hogy ne csapjak akkora hangzavart. Valami nedves dolog kezdett felkúszni számba, majd onnan kezemre folyt. Meleg volt és vasas illata... a vérem. Vért köhögtem. Nem volt az utcákon senki, csak pár autó húzott el mellettem, így segítségért sem tudtam kiáltani. Éreztem, hogy levegőt is alig kapok, tüdőm kezd összeesni. Szemeim lecsukódtak, én pedig elterültem a földön. Még hallottam Kidoh zokogó hangját, amint nevem kiabálja, de nem tudtam válaszolni többé, végleg elnémultam...

(Na sziasztok! :)

Először is szeretnék bocsánatot kérni a több mint 4 hónapos kihagyásért, tényleg röstellem. Az elején kedvem és ihletem nem volt, az elmúlt 2 hónapban pedig a felvételire készültem, ami nem lett túl fényes :/ Nade mindegy. Most egy kis vallomást szeretnék tenni... Nem hiszem, hogy folytatom ezt a fanfictiont... Mióta a teljes I Need You/Butterfly/Run trilógia kijött, teljesen összekuszálták a szálaim. Én ezt a ficit az INY-hez írtam, de bekavart a másik kettő >< Lehet, hogy majd hozok egy két részt, de ne nagyon számítsatok rám.

Tényleg nagyon sajnálom, de így látom jónak, és időm is alig van írni nektek, pedig élvezem :( További jó olvasást, nem biztos, hogy találkozunk még ezen a blogom :) <3

6. Rész

Haliho! ^^ Elnézésetek kérem a szünetért, de sok dolgom volt a suliban, minden napom tele van, élni alig van időm, de igyekszem teljesíteni a kötelezettségem :) Jó olvasást ehhez a részhez, és pár véleménynek örülnek :3 <3

1. Fejezet- Út a mennybe

6. Rész- Born to burn

Suga

"Fekete erdőben, fekete folyónál,
 Fekete ruhában, fekete óránál. 
 Gazos földben hervadt virág,
 Néma csendben megállt világ.
 Ajkad az ajkamon, tűz a szemedben, 
 S e két szó nyelveden: Szeretlek, kedvesem..."

Szemeim kipattantak csukott helyzetükből, így a vak sötét szobám tárult szemem elé. Gyorsan felültem és az éjjeliszekrényhez nyúlva kapcsoltam fel a kislámpát. Kezem hevesen emelkedő és süllyedő mellkasomra szorítottam. A szoba csöndjét csak hangos zihálásom és kalapáló szívem hangja törte meg. Remegő kezem  homlokomra tapadt, nedves tincseimbe vezettem. Mikor sikerült rendbe hoznom pulzusom, felhúzott térdeimre ejtettem karjaim és lelógattam fejem. 
Ismét ez az álom. Eddig minden egyes nap ilyen körülmények között keltem fel, ugyanolyan álmok után... Csak mi ketten vagyunk a sötét erdőben és senki sem zavar. Mindig azt hittem, TaeYang csak barátként tekint rám, de akkor és ott kiderült, közel sem volt így.

Az egész erdő csak tőlünk zengett. A lábunk alatt csak úgy ropogtak a faágak és a lehullott termések. A ruhánkhoz súrlódó levelek zizegtek, egy-két tövis fel is sértette bőrünk. Végül kimerültem a fogócskánkba és hagytam, had kapjon el. Lelassítottam amit ő ki is használt. Elém vágva lepett meg, majd derekamnál ölelve felemelt és megpörgetett. Nyakába kapaszkodva nevettem fel, majd leszállva róla ültem le a földre, egy nagy fa gyökereire. Felnéztem rá, mire mellém ült. Hátradöntve fejem sóhajtottam fel fáradtan.
- Jól kifárasztottál, hallod-e? - néztem rá, mire pimaszul elmosolyodott.
- Ezt általában a partnereim szokták mondani az ágyban, de neked elnézem. - nevetett fel gonoszul, mire én erőből vállba csaptam. 
- Neee perverzeskedjél itt nekem hyung, mert megint az lesz, hogy besértődök és nem szólok hozzád! Meg... - mutogattam arca előtt, mire ő szemet forgatva fogta le kezeim, majd felém hajolva fojtotta belém a szót saját ajkaival...

Visszagondoltam rá és tessék, megint sírok. A könnyeim nagy és gyors cseppekben gördültek le orcámon, majd lepottyanva a matracra szívódtak a fehér szövetbe. Reszketve felsóhajtottam és gyorsan megtöröltem szemeim. Hiába nyugodtam meg, a szemem továbbra is nedves volt. A lelkemnek kell ez a megtisztulás, hogy le tudjam zárni ezt a témát. Legalább egy napra. 
Ránéztem a telefonomra, melynek kijelzője hajnali hat órát mutatott. Ilyenkor már nem akartam visszaaludni, mert megint vele fogok álmodni. Így inkább elhúztam a sötétítő függönyöm és felengedve a redőnyt néztem ki az ablakon. Kezem szemem elé tettem, hogy az épp felkelő nap sugarai ki ne égessék a retinámat. Imádtam ezt a látványt. Minden ilyenkor ébredezett és minden aranysárga és a narancs színében pompázott. Ügyesen kimásztam az ablakon és a tűzlépcső korlátjának kapaszkodva csodáltam a tájat. Alig voltak emberek, aminek kimondottan örültem.
Valamiért soha nem jöttem ki az embertársaimmal. Mindegyikük átnézett rajtam és lenéztek. Nem találtam köztük a helyem. Időről időre észrevettem, hogy konkrétan félek tőlük. Nem merek rájuk nézni. Rettegek a megvető  tekintetektől és a kárörvendő nevetésektől. Szerették, ha begubózom és kizárok mindent. De... az élet része a kapcsolatteremtés, így muszáj volt az emberekkel beszélnem. Mikor Jenissivel voltam, ez a fóbia eltűnt, mintha nem is lett volna. Akkor voltam életem csúcspontján. Boldog voltam és soha semmi gondom nem volt, míg ő ott volt nekem: mintha egy álomvilágban éltem volna. De, mint mindennek, ennek az álomnak is véget kell érnie egyszer... 
Nem akartam elhinni mikor kimondta, hogy... hogy Vége... Egyszerűen elém állt és rezdületlenül kimondta. Nem hittem a fülemnek és nem tudtam befogadni az új információt. Csak álltam ott lesokkoltan és remegve. Ő a monológja után vállba veregetett és lelépett. Eszébe se jutott az, hogy a lelkembe tiport és elrontotta a hátralevő életem...
Ez lassan már egy kerek éve, de még mindig sajog a szívem, ha csak rágondolok. Ez idő alatt valami mással boldogítottam magam. A tűzzel. Sokszor csak néztem, ahogy könnyeden táncol, az enyhe szellőtől el-el csuklik. Olykor  elégettem vele egy-két régi képem, melyeken Jenissivel voltam. Ilyenkor mindig keserű mosoly ült ki meggyötört ajkaimra. 
Belegondolva... nélküle nem vagyok teljes ember. Nincs kiért felkelnem, nincs kit várjak itthon és nincs kit szeretnem... Ez így már túl sok teher, amit nem bírok el. Le kell számolnom a fejemben zsongó démonokkal, mindörökre. Megdörgöltem szemeim, majd visszamásztam a sötét kis szobámba. Kinyitva a szekrényem vettem elő pár normálisnak mondható ruhát. Magamra kaptam őket és bezárva az ajtót léptem ki az épületből. Beszippantottam a hideg, reggeli, kicsit csípős levegőt, majd fejemre húzva kapucnim indultam el. Tekintetem a nyirkos betonra szegeztem. Nem akartam egy ember tekintetével sem találkozni, inkább némán gondoltam ki a tervemet. A leginkább "nekem való" halált akartam átélni, amit sikerült is kiötlenem. Jártam egy kört a városban, majd egy teli kannával hónom alatt battyogtam fel a lépcsőkön. Azokon a lépcsőkön, melyeket utoljára érintek lábaimmal. Halkan benyitottam a lakásomba és bezártam a tömör fa ajtót. Helyben ledobtam a kulcsom és a pulcsim is. Telefonomra néztem, mely egy olvasatlan üzenetet mutatott. Megnyitva az SMS-t, láttam, hogy este el kell mennem a Helyre. De... nem fogok menni. Más dolgom van. Felsóhajtottam és pulcsimra dobva mobilom nyújtózkodtam egyet. Elfáradtam a sok gyaloglásban, így leültem az ágyamra és hátradőltem. Pihentem kicsit, hogy legyen elég energiám a túlvilágon. 
Pár órával később ketyegett a belső órám, miszerint itt az én időm. Felültem az ágyban és körbenéztem a szobában. Semmi kedveset nem láttam, csak nyomort, kínt és szenvedést. Felsóhajtva borzoltam össze hajam. és idegesen felmorrantam. Biztos akarom én ezt? Persze... Álló helyzetbe löktem magam, majd kezembe vettem a kannát. Lassan letekertem annak kupakját, így orromat megcsapta a tömény benzin szag. Nem szerettem ezt a kellemetlen, maró légtömeget, ami ilyenkor az arcomba csapott, de el kellett viselnem. A kupakot eldobtam valahova, nem is figyeltem. Ahova tudtam, vastagon öntöttem a gyúlékony folyadékból, de legtöbbet az összegyűrt, rendezetlen ágyamra. Az utolsó cseppig kiráztam mindet, majd hanyagul ledobtam a földre a kannát. Megálltam az ágyam előtt. Zsebemből kivettem azt az öngyújtót, melyet még Jenissitől kaptam. Bele is volt gravírozva a kettőnk kezdőbetűje. Azt akartam, hogy olyan dolog vigyen a sírba, ami hozzá köt. Felnyitottam a fém öngyújtó tetejét, melyből egy csattanás után kis láng tört elő. Elmosolyodva néztem a vörös csóvát, mely nemsoká megsokszorozódik. Kinyújtottam kezem, majd elengedtem a tárgyat. Amint a láng találkozott az átnedvesített szőnyeggel, nem volt visszaút. A tűz gyorsan terjedt, másodperceken belül a takaróm is fellángolt. A velem szemben elhelyezett tükörbe néztem és megláttam magam. Szánalmasan festettem, megtörten és fáradtan... Lábamban eszeveszett fájdalmat éreztem, elért a tűz. Éreztem húsom édes illatát, és azt, ahogyan a forró lángpk leégetik lábamról, majd szép lassan karomról a húst. Térdre estem, majd oldalamra. Testem minden négyzetcentiméterét méteres, vörös lángok fedték. Az ajtó kivágódott és egy olyan ember lépett be rajta, kinek arca, tekintete és hangja az utolsó másodpercekben is megfájdította szívemet...