1.Fejezet- Út a mennybe
4.Rész- My drugs
Rap Monster
Sokan mondják, hogy nekik egy tök hétköznapi dolog, vagy egy személy a drogjuk. Hát nekem a szer a drogom. Lassan már napi rendszerességgel lövöm magam, pedig eddig a heti egy is elég volt. Mindenkinek megvannak a kifogásai, mily módon szokott rá a drogra, ám a legtöbben csak menőzésből. Sokan csak a figyelemért kapnak rá, ám vannak olyan emberek is, akik orvosi utasításra juttatják az anyagot szervezetükbe. Nagyapám is az utóbbiak közé tartozott.
Mikor kisebb voltam, mindig rá akartam hasonlítani. Volt katona, dolgozott az Egyesült Államok elnökének, járt a dzsungelben kígyómérget gyűjteni, és felnevelt egy csodálatos asszonyt, akiből később az édesanyám lett. Mindig mellette üldögéltem a kedvenc fotelja karfáján és hozzabújva néztem a híradókat. Akkor persze nem tudtam mi olyan érdekes abban ha felgyulladt autókról és elrabolt emberekről beszélnek, ráhagytam papára. És akkor persze még nem kábszerezett...
Nemsokkal a hatvanadik szülinapja után jártunk, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Nem tudtam, az mi lehet, de láttam a családon, hogy rossz dolog. Abban az évben minden egyes nap egyedül ültem a nagy karosszékben és egyedül néztem végig az unalmas hírműsorokat. Hogy miért? Azért, mert utána egyből bementünk nagypapához és én felülve mellé az ágyra mondtam el neki az aznapi híreket. Mindig mosolyogva hallgatott és néha történeteket is mesélt hozzájuk kapcsolódóan. Minden napom így telt, kivéve azt a bizonyos Szeptember 12-e...
Ez egy különleges nap volt, hisz aznap töltöttem tizenkettedik életévem. Mindig nagyapával szoktam tölteni valamelyik kis parkban, de most... nem lehetett. Már fel voltam öltözve mikor anyám sírását hallottam. Gyorsan lekaptam a cipőm és bementem hozzájuk.
- Anya. Anya miért sírsz?- ültem fel ölébe és átkaroltam nyakát. Nagyon ijesztő volt így látni őt.
- NamJoon... Nem tudunk elmenni nagypapához - simított arcomra és letörölte könnyeit.
- D...de miért nem?- estem kétségbe. Láttam rajta, hogy nem tudja kimondani, így csak magamhoz öleltem és vártam valahonnan a választ.
- Mert nagyapád meghalt. - jelentette ki apám, miközben letörölt egy könnycseppet arcáról.
Meghalt... elment, itt hagyott. Nem tudtam akkor sírva fakadni, csak komoran bámultam magam elé. Nem hittem volna, hogy egy ilyen életerős és boldog embert a halálba tud lökni egy kis betegség. Attól a naptól kezdve soha nem sírtam, mosolyogtam, vagy nevettem...
Teltek-múltak az évek és én szép lassan drogozni kezdtem. Mindenben csak a rosszat láttam, mindenkit gyűlöltem. Olyan ártatlan embereket okoltam nagyapám halála miatt, akiket nem is ismertem. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek, míg nem...
Mígnem találkoztam Vele. Vele, aki fenekestül felforgatta az életem. A mosolyával, nevetésével és szeretetével. Woo Ji Ho, az egyik osztálytársam. Új gyerekként érkezett hozzánk tavaly év elején. Persze az osztályelsők védték tőlem, mint gyereket a gyilkos cápától, de nem ment nekik. Nem egyszer húztam félre órák után csak úgy beszélni vele. El akartam vele hitetni, hogy nem olyan vagyok mint amilyennek mondanak. Bele telt egy kis időbe, de elértem a célom. Belém szeretett, ahogy én is bele. Emlékszem, hogyan vallottam be neki. Mintha csak tegnap lett volna...
Az idő már jócskán elütötte az éjfélt, de mi még mindig a tengerben úszkáltunk. Ahogy a hold fénye megcsillant tökéletes és vizes testén, nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Közel húztam magamhoz és sötétbarna szemeibe néztem. Álla alá nyúltam és felemeltem fejét.
-Szeretlek Zico...- suttogtam ajkaira majd megcsókoltam. Mikor karjait nyakam köré fonta és viszonozta hihetetlenül boldog voltam. Attól a naptól kezdve voltam ismét teljes ember...
Soha nem voltam olyan boldog az elmúlt majdnem egy évben, mint most. Zico tökéletes és a legjobb pár, akit hátán hordott a föld. Figyelmes és kedves, sokat vagyunk együtt. Ő eltudta velem feledtetni nagypapa hiányát és betöltötte az űrt a szívemben. De egy dologhoz ő sem volt elég. A drogokat ugyanúgy használtam, csak most még nagyobb titokban. Se a banda, se párom előtt nem buktam le, hál' istennek.
Igaz, hogy csak holnap lennénk egy évesek, de én mára terveztem egy kis romantikázást a tengerpartra, ahol elcsattant első csókunk. Már minden elő volt készítve, csak az én egyetlenem hiányzott. Felvettem kabátom és elsétáltam hozzá. Az őszi szellő kellemesen csipkedte arcomat, ami ennek következtében ki is pirosodott. A tarkabarka levelek szőnyeget alkotva terültek el Szöul utcáinak minden egyes négyzet centiméterén. A nyüzsgő gyermekek ilyenkor már az iskola padot koptatták, képzelem mennyi kedvel.
Mikor megérkeztem Ji Ho házához elővettem a kulcsom, majd kinyitottam a hatalmast vaskaput. Belépve rajta becsaptam magam mögött és megindultam az épület felé. Remélem nem tervezett mára semmit. A bejárati ajtó elé érve vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
- Szia kicsim -kiáltottam el magam, de nem jött válasz. Vállat rántottam majd, megszabadultam cipőmtől és kabátomtól. Gondoltam még alszik így felmentem a szobájába és halkan benyitottam. Ám a látvány ami fogadott túl sok volt. Zico ájultan feküdt a padlón. Fejéből vér csordogált, biztosra veszem beverte az asztal sarkába. Szemeimbe könnyek gyűltek. Istenem, mond, hogy nem eset semmi baja. Mellé rohantam és ölembe véve szorítottam magamhoz. Ekkor hullajtottam el első könnycseppjeim. Azokat a könnycseppeket, miket nagyapám temetése óta először engedtem szabadon. Minden elnyomott és lenyelt érzelem benne volt abban a pár cseppben. Gyorsan tárcsáztam a mentősök számát, akik mondták hogy azonnal ott vannak. Én csak sírva öleltem magamhoz párom.
- Nem lesz semmi baj, ígérem... - suttogtam fülébe. Nemsoká meg is jöttek a mentősök, majd kivették kezemből őt és elvitték. Nem mentem velük, csak ott térdeltem magam elé bámulva. Miért érzem magam most rosszabbul, mint mikor papa meghalt? Hisz Zico még él... tudtommal. Igen biztosan így van. Jó kezekben van. Vettem egy mély levegőt majd felöltözve haza sétáltam. Sikerült kicsit kiszellőztetnem a fejem, így írtam egy körüzit a srácoknak. Kell most egy kis bandázás, hogy el tudjak felejteni mindent. Lassan hazaértem és ledobtam a feles ruháimat. A lábaim önálló életre keltek, így a pincében kötöttem ki. Leültem a székbe és elővettem a dobozt. Azt a dobozt, amiben a drogos dolgaimat tároltam. Kellett egy adag mámor, hogy lenyugodjak. Elő is készítettem mindent, mikor kaptam egy SMS-t. Zico bátyja, Ji Seok küldte. Ji Ho rákos. Pont mint a nagyapám.
Ez... ez csak véletlen lehet. Miért kell életem két legfontosabb személyének is ugyanazt a betegséget megkapnia? Most valaki biztos csak viccel velem. Erre a gondolatra megráztam fejem és az asztalra könyököltem. De mi lesz ha... ha ugyanaz történik Zicoval is mint a papámmal? Nem, nem nem nem Monster ezt most verd ki a fejedből. Zico nem fog meghalni! Élni fog velem boldogan és egészségben még sokáig. Vettem egy mély levegőt, majd nekikezdtem visszapakolni a cuccokat. Ám telefonom megint rezgett. Ji Seok újabb üzenetet küldött. Ez a három szó juttatott oda ahova kell. "Meg kell műteni." Lassan csúszott ki telefonom kezemből, majd hangos reccsenéssel tört szét a kőpadlón. Műteni... eddig, bármilyen rokonom műtötték annak halál volt a vége. Nem akarom, hogy Ji Ho is ilyen sorsra jusson.
De tudtam, hogy így lesz, így megyek vele. Az övvel elszorítottam a karom, majd kibontottam egy injekciós tűt. Végignéztem a fiolákon, de egyik sem volt elég erős most nekem. Így hát fogtam magam, és kevertem magamnak porból és citromléből. Ez a kettő olyan folyamatot játszik le egymással, hogy abba nem egy ember belehalt már. Erre volt most nekem is szükségem.
A kész folyadékot felszívtam a tűvel, majd kiengedve a bent tartott levegőt magamba fecskendeztem azt. Fájt, csípett, mart. Eldobtam a tűt, majd hátradőlve hagytam, hogy az szétáradjon bennem. Idegrángásaim is voltak, ezzel még pokolibbá téve az érzést. A torkom lassan elszorult, szívem gyorsulni kezdett, majd szemeim megteltek könnyel. Az utolsó pillanatig éreztem mindent, majd a szívem leállt, lelkem távozott, könnycseppem kicsordult. Viszlát világ, fogadj be pokol...
Mikor kisebb voltam, mindig rá akartam hasonlítani. Volt katona, dolgozott az Egyesült Államok elnökének, járt a dzsungelben kígyómérget gyűjteni, és felnevelt egy csodálatos asszonyt, akiből később az édesanyám lett. Mindig mellette üldögéltem a kedvenc fotelja karfáján és hozzabújva néztem a híradókat. Akkor persze nem tudtam mi olyan érdekes abban ha felgyulladt autókról és elrabolt emberekről beszélnek, ráhagytam papára. És akkor persze még nem kábszerezett...
Nemsokkal a hatvanadik szülinapja után jártunk, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Nem tudtam, az mi lehet, de láttam a családon, hogy rossz dolog. Abban az évben minden egyes nap egyedül ültem a nagy karosszékben és egyedül néztem végig az unalmas hírműsorokat. Hogy miért? Azért, mert utána egyből bementünk nagypapához és én felülve mellé az ágyra mondtam el neki az aznapi híreket. Mindig mosolyogva hallgatott és néha történeteket is mesélt hozzájuk kapcsolódóan. Minden napom így telt, kivéve azt a bizonyos Szeptember 12-e...
Ez egy különleges nap volt, hisz aznap töltöttem tizenkettedik életévem. Mindig nagyapával szoktam tölteni valamelyik kis parkban, de most... nem lehetett. Már fel voltam öltözve mikor anyám sírását hallottam. Gyorsan lekaptam a cipőm és bementem hozzájuk.
- Anya. Anya miért sírsz?- ültem fel ölébe és átkaroltam nyakát. Nagyon ijesztő volt így látni őt.
- NamJoon... Nem tudunk elmenni nagypapához - simított arcomra és letörölte könnyeit.
- D...de miért nem?- estem kétségbe. Láttam rajta, hogy nem tudja kimondani, így csak magamhoz öleltem és vártam valahonnan a választ.
- Mert nagyapád meghalt. - jelentette ki apám, miközben letörölt egy könnycseppet arcáról.
Meghalt... elment, itt hagyott. Nem tudtam akkor sírva fakadni, csak komoran bámultam magam elé. Nem hittem volna, hogy egy ilyen életerős és boldog embert a halálba tud lökni egy kis betegség. Attól a naptól kezdve soha nem sírtam, mosolyogtam, vagy nevettem...
Teltek-múltak az évek és én szép lassan drogozni kezdtem. Mindenben csak a rosszat láttam, mindenkit gyűlöltem. Olyan ártatlan embereket okoltam nagyapám halála miatt, akiket nem is ismertem. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek, míg nem...
Mígnem találkoztam Vele. Vele, aki fenekestül felforgatta az életem. A mosolyával, nevetésével és szeretetével. Woo Ji Ho, az egyik osztálytársam. Új gyerekként érkezett hozzánk tavaly év elején. Persze az osztályelsők védték tőlem, mint gyereket a gyilkos cápától, de nem ment nekik. Nem egyszer húztam félre órák után csak úgy beszélni vele. El akartam vele hitetni, hogy nem olyan vagyok mint amilyennek mondanak. Bele telt egy kis időbe, de elértem a célom. Belém szeretett, ahogy én is bele. Emlékszem, hogyan vallottam be neki. Mintha csak tegnap lett volna...
Az idő már jócskán elütötte az éjfélt, de mi még mindig a tengerben úszkáltunk. Ahogy a hold fénye megcsillant tökéletes és vizes testén, nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Közel húztam magamhoz és sötétbarna szemeibe néztem. Álla alá nyúltam és felemeltem fejét.
-Szeretlek Zico...- suttogtam ajkaira majd megcsókoltam. Mikor karjait nyakam köré fonta és viszonozta hihetetlenül boldog voltam. Attól a naptól kezdve voltam ismét teljes ember...
Soha nem voltam olyan boldog az elmúlt majdnem egy évben, mint most. Zico tökéletes és a legjobb pár, akit hátán hordott a föld. Figyelmes és kedves, sokat vagyunk együtt. Ő eltudta velem feledtetni nagypapa hiányát és betöltötte az űrt a szívemben. De egy dologhoz ő sem volt elég. A drogokat ugyanúgy használtam, csak most még nagyobb titokban. Se a banda, se párom előtt nem buktam le, hál' istennek.
Igaz, hogy csak holnap lennénk egy évesek, de én mára terveztem egy kis romantikázást a tengerpartra, ahol elcsattant első csókunk. Már minden elő volt készítve, csak az én egyetlenem hiányzott. Felvettem kabátom és elsétáltam hozzá. Az őszi szellő kellemesen csipkedte arcomat, ami ennek következtében ki is pirosodott. A tarkabarka levelek szőnyeget alkotva terültek el Szöul utcáinak minden egyes négyzet centiméterén. A nyüzsgő gyermekek ilyenkor már az iskola padot koptatták, képzelem mennyi kedvel.
Mikor megérkeztem Ji Ho házához elővettem a kulcsom, majd kinyitottam a hatalmast vaskaput. Belépve rajta becsaptam magam mögött és megindultam az épület felé. Remélem nem tervezett mára semmit. A bejárati ajtó elé érve vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
- Szia kicsim -kiáltottam el magam, de nem jött válasz. Vállat rántottam majd, megszabadultam cipőmtől és kabátomtól. Gondoltam még alszik így felmentem a szobájába és halkan benyitottam. Ám a látvány ami fogadott túl sok volt. Zico ájultan feküdt a padlón. Fejéből vér csordogált, biztosra veszem beverte az asztal sarkába. Szemeimbe könnyek gyűltek. Istenem, mond, hogy nem eset semmi baja. Mellé rohantam és ölembe véve szorítottam magamhoz. Ekkor hullajtottam el első könnycseppjeim. Azokat a könnycseppeket, miket nagyapám temetése óta először engedtem szabadon. Minden elnyomott és lenyelt érzelem benne volt abban a pár cseppben. Gyorsan tárcsáztam a mentősök számát, akik mondták hogy azonnal ott vannak. Én csak sírva öleltem magamhoz párom.
- Nem lesz semmi baj, ígérem... - suttogtam fülébe. Nemsoká meg is jöttek a mentősök, majd kivették kezemből őt és elvitték. Nem mentem velük, csak ott térdeltem magam elé bámulva. Miért érzem magam most rosszabbul, mint mikor papa meghalt? Hisz Zico még él... tudtommal. Igen biztosan így van. Jó kezekben van. Vettem egy mély levegőt majd felöltözve haza sétáltam. Sikerült kicsit kiszellőztetnem a fejem, így írtam egy körüzit a srácoknak. Kell most egy kis bandázás, hogy el tudjak felejteni mindent. Lassan hazaértem és ledobtam a feles ruháimat. A lábaim önálló életre keltek, így a pincében kötöttem ki. Leültem a székbe és elővettem a dobozt. Azt a dobozt, amiben a drogos dolgaimat tároltam. Kellett egy adag mámor, hogy lenyugodjak. Elő is készítettem mindent, mikor kaptam egy SMS-t. Zico bátyja, Ji Seok küldte. Ji Ho rákos. Pont mint a nagyapám.
Ez... ez csak véletlen lehet. Miért kell életem két legfontosabb személyének is ugyanazt a betegséget megkapnia? Most valaki biztos csak viccel velem. Erre a gondolatra megráztam fejem és az asztalra könyököltem. De mi lesz ha... ha ugyanaz történik Zicoval is mint a papámmal? Nem, nem nem nem Monster ezt most verd ki a fejedből. Zico nem fog meghalni! Élni fog velem boldogan és egészségben még sokáig. Vettem egy mély levegőt, majd nekikezdtem visszapakolni a cuccokat. Ám telefonom megint rezgett. Ji Seok újabb üzenetet küldött. Ez a három szó juttatott oda ahova kell. "Meg kell műteni." Lassan csúszott ki telefonom kezemből, majd hangos reccsenéssel tört szét a kőpadlón. Műteni... eddig, bármilyen rokonom műtötték annak halál volt a vége. Nem akarom, hogy Ji Ho is ilyen sorsra jusson.
De tudtam, hogy így lesz, így megyek vele. Az övvel elszorítottam a karom, majd kibontottam egy injekciós tűt. Végignéztem a fiolákon, de egyik sem volt elég erős most nekem. Így hát fogtam magam, és kevertem magamnak porból és citromléből. Ez a kettő olyan folyamatot játszik le egymással, hogy abba nem egy ember belehalt már. Erre volt most nekem is szükségem.
A kész folyadékot felszívtam a tűvel, majd kiengedve a bent tartott levegőt magamba fecskendeztem azt. Fájt, csípett, mart. Eldobtam a tűt, majd hátradőlve hagytam, hogy az szétáradjon bennem. Idegrángásaim is voltak, ezzel még pokolibbá téve az érzést. A torkom lassan elszorult, szívem gyorsulni kezdett, majd szemeim megteltek könnyel. Az utolsó pillanatig éreztem mindent, majd a szívem leállt, lelkem távozott, könnycseppem kicsordult. Viszlát világ, fogadj be pokol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése