1. Fejezet- Út a mennybe
1.Rész- Csak egy lépés
JungKook
"Nevermind I'll find someone like you,
I wish nothing but the best for you, too,
Don't forget me, I beg,
I remember you said,
Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead..."
Az ujjaim ide-oda jártak a zongora fehér és fekete billentyűin, így egy csodálatos zenét lejátszva nekem. Imádtam a zenét. Ez volt az életem, de a bandán kívül még senki nem hallott énekelni vagy csak egyszerűen játszani. Nem szerettem volna ha tudják, hogy tehetséges vagyok. Mit csináltak volna? Ha a szüleimtől kérdeznénk maximum egy vállba veregetést kapnék és egy csokit. Elértem vele valamit? Hát nagyon nem. Jobb így nekem meghúzódva a kíváncsi tekintetek elől. Így legalább ha bénázok nincs senki, aki a földig tiporna azzal, hogy felesleges gyakorolnom nem lesz ebből semmi. Habár egy embernek szívesen megmutatnám mit is tudok. Ez az ember az iskolában nagyon sokat segített nekem, bátorított, hogy ne adjam fel az álmaimat csak azért, mert háttérbe vagyok szorulva. Soha senkiben nem bíztam meg úgy, mint benne. Nehéz bevallanom, de az elmúlt két évben beleszerettem. Ha meglátom mindig mosolyognom kell és az a bizonyos kis gombóc is felfurakszik a torkomba. Az egész egy nagy kihívás, ugyanis ő a focicsapat edzője, melyben én is benne vagyok. A hét minden napján van edzés, így van szerencsém látni. Párszor óra után elhív beszélgetni, neki ugyanis elmondtam a családommal való borzalmas viszonyomat.
-Na és pöttöm van valami változás?- ült fel a pálya melletti korlátra.
-Nem nincs- sóhajtok és hajamba túrok.- Ugyanúgy átnéznek rajtam és csak a nővéremmel törődnek.
-Hidd el teljesen megértelek- teszi vállamra kezét.- Én is mellőzött gyerek voltam.- igen a jó öreg sztori. A szülei a munkába merültek, őt elhanyagolták így hát megszökött. Lehet nekem is ezt kéne tennem?
Na de hagyjuk Mr. Wu fényezését és térjünk vissza rám. Hol is tartottam? Ja igen a zene. Kis korom óta játszom komolyzenét és lassabb poppot meg persze jazzt. A banda ismertetett meg a többi zenei műfajjal, azóta ától-cettig mindent hallgatok. Épp kezdtem volna egy újabb mű lejátszására, mikor telefonom megrezget zsebemben jelezve, hogy SMS-em érkezett. A Leader hívott gyűlésre. Órámra néztem ami 14:00-t mutatott. Gyors számolás után rájöttem még van kerek nyolc órám odáig. Mivel a következő óráim elmaradnak összepakoltam tankönyveimet és búcsút intve a zene-terem zongorájának haza felé vettem az irányt. A nap sugarai kellemesen cirógatták arcom és a lágy szellő könnyeden játszott az ajtók fölé akasztott szélcsengőkkel. Ilyenkor szerettem csak úgy, mindenféle ok nélkül sétálni és élvezni a madarak csicsergését és a csendet. Ami szülőházamról cseppet sem volt elmondható. Belépve az otthonomnak nevezhető épületbe újfent csak szüleim veszekedését hallottam. Ilyenkor a legjobb amit tehetek, ha felfutok a szobámba és ki nem mozdulok addig, amíg a bombát nem hatástalanítják. Ez általában apám feladata volt, anyám ugyanis túl csökönyös volt ehhez. Ágyamba ledőlve elkezdtem gondolkodni tanárom szavain. "Ha úgy érzed valamit meg kell tenned, de nem tudod hogyan kezdj hozzá, egyszerűen csak hunyd le a szemed és sodródj az árral, melyet saját szíved ritmusa kelt életed tengerén." Ezért is szerettem őt. Olyan bölcs volt de nem az a tenyérbemászó típus. Tanácsát megfogadva leeresztettem pilláimat és vártam az én kis hullámomat. Nehezen de megjött. Elsodort engem innen és egy másik helyre vitt. Egy olyan helyre, ahol nincsen ott a családom csak én vagyok gyedül.
-Eldöntöttem. Megszököm innen.- suttogtam magam elé, majd elővéve sporttáskámat a legfontosabb dolgaimat beledobálva és maszkomat felvéve nyitottam ki ablakom. Levelet nem írok családomnak, majd rájönnek hova tűntem, ha nem lesz kinek a vérét szívniuk. Megkapaszkodva a falon felfelé növekvő liánba leereszkedtem a földre. Felegyenesedve órámra pillantottam, ami 17:00-át mutatott. Van még időm, így sietős léptekkel megindultam a város szegény-negyede felé. Jól tudtam, hogy van ott egy régi ház melynek tetőtéri szintjét nem lakja senki. Ideiglenes búvóhelynek jó lesz. Átbattyogtam a városon majd az épületet megmászva felértem a tetőre. Táskám és maszkom levétele után csak sétálgattam a napfényben és elveztem, hogy nem köt belém senki, hogy nem kell az alárendelt kölyköt játszanom, vagyis hogy önmagam lehettem.
Az óra elütötte a kilencet, én pedig visszaindultam a Helyre. Ilyenkor az utcákon egy-két turistát leszámítva senki nem volt. Mindent belepett a sötétség, csak a pislákoló lámpák nyújtottak némi fényességet. Már csak pár utcányira voltam, mikor zseblámpák fényét láttam meg magam előtt a földön. Nem tudtam mit akarnak és hogy engem keresnek-e egyáltalán, így letértem a szokásos helyen egy kis sikátorba. Életem legrosszabb döntését hoztam meg abban a másodpercben mikor beléptem.
-Jeong Guk megállj csak!- hallottam mögülem. Nem tudtam mit kéne csinálnom, így hát megálltam és megfordultam
-Mit akarnak tőlem?- néztem végig a hat emberen kik full feketében álltak egymás mellett maszkkal szájuk előtt és az előbb említett zseblámpákkal kezükben.
-Csak adósságot jöttünk behajtani apucitól, de ő azt mondta most nincs rá keret, a világbajnokságra spórolnak a noonádnak.- mondta a legmagasabb. Milyen adósság? És miért hozzám jöttek?- Így hát "ha pénz nincs, verjétek meg a fiam, úgy sem veszem semmi hasznát". Készülj fel Kookie, mert ezt az estét még megemlegeted.-az nem lehet. A-a saját apám küldte őket rám? Csak azért mert arra a hülye versenyre akarnak menni? Ezt nem hiszem el. Sírni sem volt időm, megindultak felém és felnyomtak a falra. Nem tudtam, és bevallom nem is nagyon akartam ellenkezni. Most legalább egy kérdésemre választ kapok. Ütöttek, rúgtak, késsel kínoztak. Sajgott mindenem, szám vérzett de még éltem. Nevetve sorsomra hagytak ott az Isten háta mögötti eldugott kis sikátorban. Ha nem jutok el valahová, itt vérzek el. Minden erőm összeszedve helyeztem testsúllyom két lábra, majd végig a fal mentén kiaraszoltam onnan. Minden lépés, mintha késekkel szúrták volna át a medencémet és a gyomromat. Hosszú kínszenvedés után végre a főút mellé értem. Ám hallásom nem volt tökéletes, ugyanis jó pár rúgást fülemre kaptam. Kábán botladoztam az úttest fele. A patkáról lelépve megtorpantam, és balra néztem.
Az utolsó amire emlékszem abból a napból, az egy fekete terepjáró vakítóan fényes és szinte már túl közeli fényszórója volt, majd jött a képszakadás...
Na de hagyjuk Mr. Wu fényezését és térjünk vissza rám. Hol is tartottam? Ja igen a zene. Kis korom óta játszom komolyzenét és lassabb poppot meg persze jazzt. A banda ismertetett meg a többi zenei műfajjal, azóta ától-cettig mindent hallgatok. Épp kezdtem volna egy újabb mű lejátszására, mikor telefonom megrezget zsebemben jelezve, hogy SMS-em érkezett. A Leader hívott gyűlésre. Órámra néztem ami 14:00-t mutatott. Gyors számolás után rájöttem még van kerek nyolc órám odáig. Mivel a következő óráim elmaradnak összepakoltam tankönyveimet és búcsút intve a zene-terem zongorájának haza felé vettem az irányt. A nap sugarai kellemesen cirógatták arcom és a lágy szellő könnyeden játszott az ajtók fölé akasztott szélcsengőkkel. Ilyenkor szerettem csak úgy, mindenféle ok nélkül sétálni és élvezni a madarak csicsergését és a csendet. Ami szülőházamról cseppet sem volt elmondható. Belépve az otthonomnak nevezhető épületbe újfent csak szüleim veszekedését hallottam. Ilyenkor a legjobb amit tehetek, ha felfutok a szobámba és ki nem mozdulok addig, amíg a bombát nem hatástalanítják. Ez általában apám feladata volt, anyám ugyanis túl csökönyös volt ehhez. Ágyamba ledőlve elkezdtem gondolkodni tanárom szavain. "Ha úgy érzed valamit meg kell tenned, de nem tudod hogyan kezdj hozzá, egyszerűen csak hunyd le a szemed és sodródj az árral, melyet saját szíved ritmusa kelt életed tengerén." Ezért is szerettem őt. Olyan bölcs volt de nem az a tenyérbemászó típus. Tanácsát megfogadva leeresztettem pilláimat és vártam az én kis hullámomat. Nehezen de megjött. Elsodort engem innen és egy másik helyre vitt. Egy olyan helyre, ahol nincsen ott a családom csak én vagyok gyedül.
-Eldöntöttem. Megszököm innen.- suttogtam magam elé, majd elővéve sporttáskámat a legfontosabb dolgaimat beledobálva és maszkomat felvéve nyitottam ki ablakom. Levelet nem írok családomnak, majd rájönnek hova tűntem, ha nem lesz kinek a vérét szívniuk. Megkapaszkodva a falon felfelé növekvő liánba leereszkedtem a földre. Felegyenesedve órámra pillantottam, ami 17:00-át mutatott. Van még időm, így sietős léptekkel megindultam a város szegény-negyede felé. Jól tudtam, hogy van ott egy régi ház melynek tetőtéri szintjét nem lakja senki. Ideiglenes búvóhelynek jó lesz. Átbattyogtam a városon majd az épületet megmászva felértem a tetőre. Táskám és maszkom levétele után csak sétálgattam a napfényben és elveztem, hogy nem köt belém senki, hogy nem kell az alárendelt kölyköt játszanom, vagyis hogy önmagam lehettem.
Az óra elütötte a kilencet, én pedig visszaindultam a Helyre. Ilyenkor az utcákon egy-két turistát leszámítva senki nem volt. Mindent belepett a sötétség, csak a pislákoló lámpák nyújtottak némi fényességet. Már csak pár utcányira voltam, mikor zseblámpák fényét láttam meg magam előtt a földön. Nem tudtam mit akarnak és hogy engem keresnek-e egyáltalán, így letértem a szokásos helyen egy kis sikátorba. Életem legrosszabb döntését hoztam meg abban a másodpercben mikor beléptem.
-Jeong Guk megállj csak!- hallottam mögülem. Nem tudtam mit kéne csinálnom, így hát megálltam és megfordultam
-Mit akarnak tőlem?- néztem végig a hat emberen kik full feketében álltak egymás mellett maszkkal szájuk előtt és az előbb említett zseblámpákkal kezükben.
-Csak adósságot jöttünk behajtani apucitól, de ő azt mondta most nincs rá keret, a világbajnokságra spórolnak a noonádnak.- mondta a legmagasabb. Milyen adósság? És miért hozzám jöttek?- Így hát "ha pénz nincs, verjétek meg a fiam, úgy sem veszem semmi hasznát". Készülj fel Kookie, mert ezt az estét még megemlegeted.-az nem lehet. A-a saját apám küldte őket rám? Csak azért mert arra a hülye versenyre akarnak menni? Ezt nem hiszem el. Sírni sem volt időm, megindultak felém és felnyomtak a falra. Nem tudtam, és bevallom nem is nagyon akartam ellenkezni. Most legalább egy kérdésemre választ kapok. Ütöttek, rúgtak, késsel kínoztak. Sajgott mindenem, szám vérzett de még éltem. Nevetve sorsomra hagytak ott az Isten háta mögötti eldugott kis sikátorban. Ha nem jutok el valahová, itt vérzek el. Minden erőm összeszedve helyeztem testsúllyom két lábra, majd végig a fal mentén kiaraszoltam onnan. Minden lépés, mintha késekkel szúrták volna át a medencémet és a gyomromat. Hosszú kínszenvedés után végre a főút mellé értem. Ám hallásom nem volt tökéletes, ugyanis jó pár rúgást fülemre kaptam. Kábán botladoztam az úttest fele. A patkáról lelépve megtorpantam, és balra néztem.
Az utolsó amire emlékszem abból a napból, az egy fekete terepjáró vakítóan fényes és szinte már túl közeli fényszórója volt, majd jött a képszakadás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése