7. Rész

1. Fejezet - Út a mennybe

7. Rész - Ázott herceg

Jin

Halk kopogásra keltem fel, mely anyámtól érkezett. Szemeim dörgölve fordultam hátamra, majd felhümmögve hagytam, hogy bejöjjön. Az ajtó halkan megnyikordult, ezután édesanyám ült le puha ágyamra.   

- Seokjin... Lassan kelj fel és gyere le reggelizni. Utána, majd jön az orvos. - simította ki hajam homlokomból. Utolsó szavára egy enyhe undor kúszott arcomra, mire egy lemondó sóhajt kaptam. - Ha így állsz hozzá, sosem fogsz meggyógyulni. - paskolta meg combom a takarón keresztül. Felállt és az ajtó felé vette az irányt. Már a kilincsen volt a keze, mikor megszólaltam.

- Beteg vagyok, mama. Ebből nincs kiút. Szenvedek még egy kicsit, és maximum öt év múlva meghalok. Ennyi. - rántok vállat, majd felülök. Körbenézve egyedül találtam magam a sötét szobában. Felnyúlva rántottam szét sötétítő függönyöm, így a nap megvilágította hófehér falaim és bézs bútoraim. Sóhajtva másztam ki az ágyamból és vettem fel egy fekete nadrágot és fehér inget. Lassan leballagtam a márványozott lépcsőn és a hatalmas étkezőbe lépve láttam meg a már reggeliző szüleim. Mikor leültem a helyemre apám jobbjára, mindketten abbahagyták a beszédet és tányérjukra szegezve tekintetük ettek tovább. Már megszoktam, hogy titkolóznak, de ez furcsa volt.          

- Esetleg... tudnom kéne valamiről? - kérdeztem óvatosan és elvettem kalácsot, amire vajat kentem.

- Nincsen. Csak anyáddal a pénzügyeket tárgyaltuk. - mondta apám rám se pillantva. Beleharaptam reggelimbe, hátha folytatja, de nem tette.

- Tudom, hogy nem így van, de nem kérdezősködök. - Raktam le a péksütit, majd felálltam. - Köszönöm, jól laktam. - léptem hátra és visszamentem a szobámba. Ledőltem az ágyamba, majd mellkasomra simítottam, hisz szúrni kezdett. Lehunyva szemeim vettem egy mély levegőt és masszírozni kezdtem. Megint fájt, de anyáéknak nem szólok. Megint összehívnának minden neves dokit, akik a jó pénzért mindenféle gyógyszert nyomnak belém. Na nem... inkább szenvedek.

Halk pusmogást  hallottam meg, így feljebb ülve kezdtem fülelni. A dokim és a szüleim voltak azok és a szobám felé jöttek.

- Elmagyarázná ezt érthetően is? - kérdezte anyám, mire az idősödő orvos mély hangon felszólalt.

- A leletekből ítélve Tuberkolózisa van. Ez egy fertőzés miatt történt, és mivel a tüdeje egyébként is gyenge az örökölt betegsége miatt, eléggé súlyos. Már nem tudjuk visszafordítani. Csak enyhíteni tudjuk a fájdalmait. - közölte lesújtó hanggal, mire apám felsóhajtott, anyám pedig felszipogott.

- Mennyi ideje van? - rebegte mama.

- Maximum egy hónapja... - Megfagyott a levegő. Eddig is tudtuk, hogy nem lesz hosszú életem, de ez nekem is betett. Lehunyva szemeim remegett meg ajkam egy sóhaj közben. Egy hónap... pont azután lennék 25 éves. Megrázva fejem néztem a padlóra, ahova a függöny mögül beszűrődött a kellemes napfény. Felállva húztam magamra a pulcsim és vettem fel futócipőm. Zsebre vágva telefonom másztam ki és átugorva az ablakom alatt növő diófára másztam le óvatosan. Mielőtt a három felnőtt észrevett volna, fejemre húzva kapucnim kocogtam el a városba. Feszült voltam, ilyenkor mindig futottam. Csak én, az aszfalt és a gondolataim. Sokat fogytam az elmúlt időben, így tovább bírtam megállás nélkül. Egyszer kezdtem sétálni de csak azért, mert rezgett a telefonom. Lecsekkoltam Monster üzenetét, majd zsebre vágva a készüléket kocogtam tovább. Időközben este lett és beborult, igencsak lógott az eső lába. Mikor visszaértem a házunkhoz vezető hosszú útra, eleredt az eső. Nem akartam hazamenni, így körbefutottam még a luxus negyedet. Közben teljesen átáztam és a szüleim is vagy ezerszer kerestek, de nem izgatott. Végül megálltam pihenni és bebújtam az egyik fa lombja alá és elővettem telefonom. Bepötyögtem legjobb barátom számát, majd fülemhez emeltem lihegve a készüléket. Pár csöngés után fel is vette.

- Héj, na mizu öcskös? - szólt bele jókedvűen Hyosang, mire halvány mosolyt eresztettem meg.

- Semmi jó. TBC-s vagyok és egy hónap múlva kampec - nevettem fel és felköhintettem. A mellkasomba nyílalt a fájdalom. A vonal másik felén csak halk lélegzet vételt hallottam. - Kidoh, mi baj? - sóhajtottam.

- Még kérdezed?! - kiabálta le fejem. - Nem így kéne közölni a legjobb barátoddal, hogy halálos beteg vagy! - sipítozott, de hallottam, hogy sír.

- Nem tudunk találkozni, az SMS-eimre pedig nem válaszolsz. Csak így tudtam - ültem le a földre és egyre mélyebben kezdtem venni a levegőt. Elnehezült a mellkasom, kezdett összeszorítani.

- De bakker Jin! Ez nagyon nem... hallasz? Mi a gond Seokjin? Ne csináld már, válaszolj! - szólongatott, de nem tudtam felelni rá. Köhögni kezdtem, nem is gyengén. Torkom ki akart szakadni, nem tudtam abbahagyni. A telefonom magam mellé dobva tettem szám elé kezem, hogy ne csapjak akkora hangzavart. Valami nedves dolog kezdett felkúszni számba, majd onnan kezemre folyt. Meleg volt és vasas illata... a vérem. Vért köhögtem. Nem volt az utcákon senki, csak pár autó húzott el mellettem, így segítségért sem tudtam kiáltani. Éreztem, hogy levegőt is alig kapok, tüdőm kezd összeesni. Szemeim lecsukódtak, én pedig elterültem a földön. Még hallottam Kidoh zokogó hangját, amint nevem kiabálja, de nem tudtam válaszolni többé, végleg elnémultam...

(Na sziasztok! :)

Először is szeretnék bocsánatot kérni a több mint 4 hónapos kihagyásért, tényleg röstellem. Az elején kedvem és ihletem nem volt, az elmúlt 2 hónapban pedig a felvételire készültem, ami nem lett túl fényes :/ Nade mindegy. Most egy kis vallomást szeretnék tenni... Nem hiszem, hogy folytatom ezt a fanfictiont... Mióta a teljes I Need You/Butterfly/Run trilógia kijött, teljesen összekuszálták a szálaim. Én ezt a ficit az INY-hez írtam, de bekavart a másik kettő >< Lehet, hogy majd hozok egy két részt, de ne nagyon számítsatok rám.

Tényleg nagyon sajnálom, de így látom jónak, és időm is alig van írni nektek, pedig élvezem :( További jó olvasást, nem biztos, hogy találkozunk még ezen a blogom :) <3